Van úgy, hogy az Úristen nem azért adott szájat az embernek, hogy beszéljen vele.

Az emlék belénk ivódik, szervesen hozzánk tartozik, mint a gyerekkorunk.

Van az úgy, hogy a hangosan kimondott közhely elfojtja a titokban tartott igazságot.

Hiába akarunk szakítani a múlttal, valami mégis megmarad, belénk kapaszkodik, és csak nagyon nehezen tudjuk lerázni. El kell nyomni azt, ami úgy tör fel emlékeinkből, mint a buborék a mocsár mélyéről; távol kell tartani gondolatainktól a kezet, mely álmunkban megérint, igazabbul, mint az igazi; félni kell az idegentől, akinek mosolyára összeszorul a szívünk; és harcolni a karok emléke ellen, melyek nem nyúlnak többé utánunk. Hazudni önmagunknak, gyávának lenni, mindig a legrosszabbra felkészülni. És tudni, mindig észben tartani, hogy ha csak egy percre megtántorodunk, végünk van, kezdhetjük elölről az egész küzdelmet.

Mikor a legelemibb értelmi higiénia megköveteli, hogy ne törődjünk önmagunkkal, kíváncsiak leszünk másokra.