A baj mindig akkor történik, amikor a legkevésbé tart tőle az ember, ezért lehet, hogy az a legokosabb, ha mindig tart tőle.

Eléggé félősnek kell lennie az embernek ahhoz, hogy állandóan résen legyen. Meg gyanakvónak. Ébernek.

Akinek senkije sincs, jobban teszi, ha összetákol a képzeletében valami kísértetet. Aztán kedves szavakat suttogva életre kelti és pátyolgatja. Az utolsó morzsáig neki ad mindent és a saját testével óvja meg a bajtól.

A haldoklók gyakran hazug szavakkal búcsúznak a világtól.

A veszedelemben lévő ember egyedül a veszélyről álmodhat, minden más a kimerültség és a halál kiáltása.

Ha a fiú nem Isten igéje, akkor Isten sosem szólalt meg.

- Van, amit elfelejt az ember, ugye?
- Igen. Elfelejti, amire emlékezni akar és emlékszik arra, amit el akar felejteni.

Minden olyan szépség, amit a szívünkbe akarunk zárni, a fájdalomból sarjad. Szomorúságból és hamuból születik.

Azt mondják, a nők megálmodják, ha veszély fenyegeti a szeretteiket, a férfiak pedig a rájuk leselkedő veszélyt álmodják meg.

Aki a kisebb ígéreteket megszegi, az a nagyobbakat is meg fogja szegni.

Isten szava az ő szava, de mégis emberről emberre jár az idők végezetéig.

Amikor olyan világokról álmodsz, amelyek soha nem léteztek, vagy soha nem fognak létezni, és boldognak érzed magad, akkor feladtad.

Mikor végül mindannyian eltávozunk, senki más nem marad itt, csak a halál, és az ő napjai is meg lesznek számlálva. Ott áll majd az úton, és nem lesz semmi dolga, és nem lesz senki, akivel bármit tehetne.

Ahol az ember nem tud életben maradni, ott az istenek se boldogulnak.

Valósággá válik, amit az emlékezetünkben megváltoztatunk, akár ismerjük ezt a valóságot, akár nem.