Fura, hogy milyen ritkán gondol az ember azokra a nőkre, akik megvoltak. Mindig azokra emlékszik, akikkel nem jött össze.

Nem nevezném magamat jó barátnak, inkább orvos vagyok, aki hétről hétre örömmel rakja helyre a csigolyáidat.

Ugorjunk oda, amikor még csecsemő voltál, és csak bébiételt ettél. Odabotorkálsz a dohányzóasztalhoz. Két lábon állsz, és tovább kell totyognod azokon a virslikre emlékeztető lábacskákon, különben eltaknyolsz. Aztán végre megérkezel, és csúnyán beütöd a nagy, puha csecsemőfejedet a dohányzóasztal hegyes sarkába. Lehuppansz a földre, és láss csodát, fáj. Nem történik semmi katasztrófa, amíg rohanva meg nem érkezik anyu és apu. Jaj, szegénykém, ó, mi történt a buksiddal? És csak ekkor sírod el magad.

Az utazás legnagyobb baja, hogy bármerre járok, ugyanaz a miniatűr világ fogad. A szállodai szobákban apró szappanok és samponos tubusok várnak, minivajak, egyszer használatos fogkefék, kis adag szájöblítők... óriásnak érzem magam.

Ha tudnám, mi sül ki ebből az egészből, szívesebben lennék halott a múltban, mint itt eleven.

A megszületésed egy hiba, és az egész életedet arra fordítod, hogy ezt korrigálni próbálod.