Túl sok titkot tudtam már, amelyek közül szinte egyik sem volt az enyém. Az én titkom viszont sötét volt, és súlyos teher.

Ha én egyszer sírni kezdek, akkor úgy néz ki, hogy nem tudom többet abbahagyni. Ledolgoztam előre a kisebb boldogtalanságok sírásadagját is.

Mondani akarom, hogy te vagy az én kicsikém, hogy öregen és ősz hajjal is szeretni foglak - akkor is, ha ez biztosan nem történik meg. Meg még azt is, hogy tudom, hogy örökké hűséges leszel hozzám - pedig ez sem történhet meg. Folyton falakba ütközöm, ha ki akarom fejezni, hogy szeretlek.

Megemeltem a fejem, és felé fordítottam. Találkozott az ajkunk. Kék színnel égő tűz volt, nem az a narancs és vörös lángolás, nem az a fajta hév: ez kék tűz volt. Egy pillanat múlva átölelt. A következő pillanatban már én is őt. Kezdtem nem érezni a csontjaimat, elernyedtem.

- Egy kis gondolkodási időt kérek.
- Amíg...?
- Amíg eldöntöm, hogy a szerelem megéri-e a szenvedést.

Ha te voltál már valaha igazán legyőzve, akkor tudod, hogy mire gondolok. Amikor téged igazán megvertek, rájössz, hogy te csak egy bőr boríték vagy, egy könnyen átszúrható boríték, ami sok folyékony és néhány szilárd szerkezetet tart össze, melyek ettől a bánásmódtól egyszerűen összezúzódnak és betörnek.

Néha ahelyett, hogy a megfelelő úton haladnál, letérsz a kitaposott ösvényről.

A legkellemesebb része a kapcsolatnak, hogy megosztod az életedet valaki mással. De az életem, nyilvánvalóan, nem volt elég jó ahhoz, hogy megosszam.

Már megint olyan utakra vezetett a magam választotta pasim, amelyeken máskülönben soha nem jártam volna.

A világ gonosz, szörnyű helynek tűnt, az azt benépesítő lények mindegyike gyanús, és én, a bárányka, ott kódorogtam a halál völgyében, egy kis kolomppal a nyakamban.