A természet­tudományban a legfigyelemreméltóbb felfedezések általában egyúttal a legváratlanabbak is, ahol nem csak a meglévő tudásunkat terjesztjük ki némileg, hanem valami merőben új dologra is bukkanunk. Ennek az az oka, hogy a természet sokkal leleményesebb, kifinomultabb és választékosabb, mint az ember.

Szeretném hinni, hogy ha meghalok, valamiképpen mégis to­vább élek, lényem gondolkodó, érző és emlékező része tovább létezik. Bármennyire is szeretném azonban ezt hinni, a halál utá­ni életet kinyilatkoztató kultúrák ősi és világszerte elterjedt tanítása ellenére semmi olyasmit nem tudok, ami arra utalna, hogy ez több lenne hőn óhajtott vágyakozásnál.

Ahol az emberek okozzák a bajo­kat, ott az emberek meg tudják találni a megoldást.

A modern tudomány kínálta elkápráztató lehetőségek ellenére nyitottságunkat konok kétkedéssel kell fékezni. Sok izgalmas lehető­ségről egyszerűen kiderül, hogy helytelen. Az új lehetőségek iránti nyitottságra és a kemény kérdések megfogalmazásának akarására egyaránt szükség van a tudomány előrehaladásához.

Intelligens faj vagyunk, és ha értelmün­ket megfelelően használjuk, az örömöt okoz. Ilyen vonatkozásban az agyunk olyan, mint az izmok. Ha jól gondolkozunk, jól érezzük ma­gunkat. A megértés a gyönyör egyik formája.

Az emberek csak ritkán hálásak hiszé­kenységük leleplezéséért.

A fogyasztók szkepti­cizmusa jobb minőségű termékeket eredményez. Ez lehet az ok, amiért a kormányok, az egyházak és az iskolarendszerek nem mutatnak túlzott lelkesedést a kritikus gondolkodásra ösztönzés iránt. Tisztában vannak vele, hogy ők maguk is sérülékenyek.

A gondolkodás képessége számunkra egyszerre áldás és átok, mégis ez tesz bennünket azzá, akik vagyunk.

Nem az határozza meg emberségünket, hogy milyennek látszunk, hanem az, hogy mik vagyunk.

Ha nem fejlesztjük ki magunkban a kritikus gondolkodás képességét, olyannyira, hogy az teljesen belénk ivódjon, akkor könnyen az első utunkba kerülő sarlatán áldozatává válhatunk - márpedig nagyon sok sarlatán van a világban.

Valahol a világban valami hihetetlen dolog csak arra vár, hogy felfedezzük.

Ha a tudományt zárt birodalomnak tekintjük, amely túlságosan elvont és bonyolult ahhoz, hogy az átlagember megérthesse, akkor a helytelen alkalmazás veszé­lyei nagyobbak. Ha viszont a széles közvélemény érdeklődik a tudomá­nyok iránt és törődik az eredményekkel - ha a természettudomány szépségét és társadalmi következményeit is sokkal gyakrabban tárgyal­juk az iskolákban éppúgy, mint a médiában vagy éppen az ebédlőasz­talnál -, akkor sokkal kedvezőbbek lesznek az esélyeink, hogy megtud­juk, milyen valójában a világunk. Ezzel együtt a siker reményében próbálkozhatunk, hogy a magunk javára jobbá tegyük.

Az okkult tudományokban és a szervezett vallásokban sok megtévesztő vagy veszélyes elem rejtőzik. Miközben az ilyesféle tanok hirdetői gyakorta azt óhajtják, hogy ne érje tevékenységüket olyan bírálat, amelyre tőlük választ várnak, valójában a kételkedő alaposság a természettudományban és a vallásban egyaránt az a módszer, amelynek segítségével a mély tartalmú meglátások elválaszthatók a teljes képtelenségektől.

Kényes egyensúlyt kell kialakítanunk két, egymásnak ellentmondó igény között: az elénk tárt hipotéziseket minél szkeptikusabban meg kell vizsgálnunk, ugyanakkor nyitottan kell fogadnunk az új gondolatokat. Ha csak szkeptikusak vagyunk, nem jutnak el hozzánk az új gondolatok. Soha nem ismerünk meg új dolgokat. Bogaras öregemberré válunk, akinek szent meggyőződése, hogy a világon eluralkodott a butaság. (Ezt természetesen adatok is alátámasztják.) Ha viszont a naivságig nyitottak vagyunk, és a szkeptikus érzék szikrája sincs meg bennünk, akkor nem tudjuk megkülönböztetni a hasznos gondolatokat az érdektelenektől. Ha minden gondolat egyformán érvényes a szemünkben, akkor nem tudunk dönteni, mert meglátásom szerint abban az esetben egyik gondolat sem érvényes.

Azt az ökológiai űrt, amit a rendszertelen, vérszegény tudománynépszerűsítés maga után hagy, az áltudomány azonnal betölti.