Ha az életünkben kapott jutalmakat összeadnánk, nem volna valami sok. Ha a jutalmak közötti időtartamokat adnánk össze, az már jóval több volna. És ha összeadnánk a jutalmakat és a jutalmak közötti várakozással töltött időt, akkor az összes megvolna. Minden perc, amelyet leéltünk. Mi lenne, ha még élveznénk is?

A méz már nem ízlik annyira, ha ettünk belőle. A cél nem jelent már annyit, ha elértük. A jutalom már nem olyan értékes, ha megkaptuk.

A rohanó életmód, az "egyik lábam itt, a másik ott" természetellenes, és megakadályoz bennünket abban, hogy jól érezzük magunkat és boldogok lehessünk.

Mindannyiunkban van valami különleges, valami hattyúféle, jól elrejtve valahol mélyen belül. De ameddig rá nem jövünk, hogy ott van, mi mást is tehetnénk, mint hogy pocsolyában járunk és mindent összefröcskölünk?

Ne azon gyötrődjünk, hogy kiirtunk magunkból mindent, ami a negatív emóciókhoz sorolható, inkább tanuljuk meg, hogyan használhatjuk fel őket pozitív módon. Ezt a gondolatot így lehetne szemléltetni: ha verjük a zongorán a billentyűket, az nem zene, csak zaj, ám attól nem születik zene, ha kivesszük a zongorából a billentyűket.

Ha képesek vagyunk szembenézni korlátainkkal, és megérteni azok lényegét, akkor már kezelni is tudjuk őket. Ha nem vagyunk hajlandók elfogadni őket, akkor ellenünk fordulnak és utunkat állják. S ha erre rájövünk, korlátaink sok esetben még erősségünkké is válhatnak.

A gyengeség olykor szerencse is lehet, amennyiben elfogadjuk és tudomásul vesszük.

Ami étel az egyiknek, az méreg a másiknak, ami elbűvölő és izgató az egyiknek, az veszedelmes csapda a másiknak.

Tudás és Tapasztalat nem beszélik feltétlenül ugyanazt a nyelvet. De vajon a tapasztalat útján szerzett tudás nem értékesebb-e, mint az, amelynek nem a tapasztalat a forrása?