Nem vész el innen semmi, semmi,
Csak ami nem bírt megszületni.

Szeretlek, mert oly szép szemed van,
Hogy nappal van, hol az ragyog;
Még a lelkemben sincsen éjjel,
Pedig én oly sötét vagyok!

Teljesen ártatlan nincs a földön semmi,
A vízzel is lehet jót vagy rosszat tenni.

A gondolat, hogy e mindenség
Nem lesz se több, se kevesebb,
S isten se törli azt le végkép,
Mi egyszer itten megesett...

Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.

És nem tudom, mi fáj majd jobban:
Mi itt örökre elveszett,
Vagy ami él a multban, s onnan
Kivenni többé nem lehet?

Minden szépség annyit ér csak,
Mire becsüli magát,
Ne add magad egy világért,
S többet érsz, mint egy világ.

Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?...

Szomoru csillag, életátkom képe,
Sugár ecset, mely festi végzetem,
Akárhová mégysz a mérhetetlen égbe,
Te mindenütt egyetlen, idegen!...

Szeretlek, mert fölfoghatlan vagy;
Bűvös-bájos fátyol föd el.
Szeretlek, mert olyan titok vagy,
Amiben mégis hinni kell.

S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.

Ez a világ, e földi élet
Mi más az ifjúnak s a vénnek!
Előbb arany, utóbb csak talmi,
S a vége az, hogy meg kell halni.