Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.

A magamfajta ember a csókot azért hajszolja, hogy a szomorúságból szabaduljon.

S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.

Óh, jaj, szédülök itt a parton,
Óh, jaj, most mindjárt itt leszel,
Kérdezlek majd és kérdezel
És összecsap két szomju-lélek
És fejemet kebledre hajtom.
Jaj, ne. Ne jöjj. Reszketek, félek.

S míg libeg búsan, szerelemben,
Én kikacagom kósza árnyad,
Felé fúvok: menj, elbocsátlak.

Maradjon szent talánynak Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.

De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim,
Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,
Az Élet szent okokból élni akar
S ha Magyarországra dob ki valakit,
Annak százszorta inkább kell akarni.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta.

Szörnyű idők ezek, de szép idők, s bánataimnak legbánatosabbja az, hogy nem most, és veletek vagyok olyan ifjú, amilyennek ma lenni illik, s amilyenek hiszem, hogy vagytok.

Nem is tartom magamat betegnek. Én csak példátlanul összepajtáskodtam az élettel.

Jaj, hogy elfut a tollam alól,
Ami igaz, ami esztelenül Szép.

Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,
Vagy marad régiben a bús, magyar élet.

Most már járom kálváriámat,
Volt arcok utánam köszönnek
S vén szívemre, míg botorkálok,
Kegyetlenül, gúnyosan jönnek
Új szerelmek s még fájóbb könnyek.