Nem szabad a félretájékoztatás kommunikációs bűnébe esni, ahogyan az egyik oldalról való beszámolás, a rágalmazás, a szenzációhajhászás, vagy a becsületsértés bűnébe sem.

Minden tragédiával foglalkozó riportomba belehalok. Ha nem így lenne, nem is tudnám hitelesen átadni a nézőknek a riportalanyok történeteit.

Valaha a sztárokat a közönség tette azzá, most a kereskedelmi tévéktől kapnak ezek a személyek olyan fizetést, amitől elhiszik magukról, hogy valóban azok.

A Google a kétségbeesett férfiak legjobb barátja.

A média valamilyen szinten mindenkinek beszivárog az életébe. Úgy gondolom, hogy minél inkább városban él az ember, annál inkább kap belőle. A lényeg csak az, hogy ne fogadjunk el mindent úgy, ahogy egy adott forrásból kapjuk. Szerencsére az internet teli van lehetőségekkel, ha valamit megkérdőjelezünk, akkor ott utánaolvashatunk.

Az emberek ugyan Jézushoz imádkoznak, de olvasni az Ördögről szeretnek.

A gondolatelterelés egyre újabb lehetőségei - a sorozatok, az e-könyvek, a telefonok és játékok - inkább következményei velünk született igényeinknek, semmint okai. A nyugtalanság mindig is velünk volt, természetes állapotunk.

Ha az ember rengeteg időt szán arra, hogy elérhetővé váljon, és mindig követhessék, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy értékes dolgot csinál, akkor is, ha az, amit csinál, egyáltalán nem is fontos.

Az ember mindig csalódik azokban, akiket a tévében lát. Abban a pillanatban, amikor egy civil szituációban találkozik a korábban csak képernyőn látott alakkal, rájön, hogy ő is ugyanolyan unalmas, szürke ember, mint bárki más.

Talán szerezhetsz egy munkát azzal, hogy híresek a szüleid, de másodikat már nem kapsz, hacsak nem vagy jó.

Az internet nem más, mint a létező legalattomosabb eszköz a világon. A szabályozás nélkül, parttalanul és szűretlenül áradó sokaság elsöpri azokat, akik esetleg jobban tudnák. Senki nem tudja jobban, mint a másik, így azok álláspontja talál széles körű elfogadásra, akik könnyen érthetően és elég penetránsan, vagy éppen karizmatikus módon képesek megfogalmazni az üzenetüket.

Szelfit készíteni, miközben valaki felhívja a férjét, hogy jó éjt kívánjon neki, majd posztolni a képet, amelyen felhívta a férjét, hogy jó éjt kívánjon neki és aláírni: Felhívtam a férjecskémet, hogy jó éjt kívánjak neki! - a végidők sziklaszilárd jele.

Az emberi fajta, mióta történelemnek nevezett életidejét valamennyire ismerni lehet, mindig, minden vallási és szekuláris civilizációban bestiális és aljas volt. De a korszerű közlési eszközök, a média jóvoltából most azonmód tudunk erről az aljasságról és bestialitásról, ami minden pillanatban történik valahol a világban.

Miben mérjük manapság saját magunk értékét? Abban, hogy hány lájkot kap egy bejegyzés, hány ismerőst halmozunk fel, vagy hány retweetet zsebelünk be? Ismerjük egyáltalán a saját gondolatainkat, mielőtt közzétesszük őket az interneten, és hagyjuk, hogy mások eldöntsék, mennyit érnek?

Ha kiposztolnám egy fa képét, amit láttam kidőlni az erdőben, de senki sem lájkolná, vajon megkérdőjeleződne bennem, hogy valóban kidőlt-e?