A csend sokszor jó barátunk, olyan luxus, ami többet ér, mint álmaik tárgya.

Kérdések, válaszok, kérdések, válaszok. Az életet a csodálkozás viszi előre.

A kalandvágyó felfedezők egyik legfontosabb adottsága a csodálkozásra való képesség. Számomra ez az egyik legtisztább örömforrás, amit el tudok képzelni. Szeretem ezt az érzést. Gyakran csodálkozom, szinte bármin: utazásaim során, olvasás közben, amikor másokkal találkozom, amikor írok, amikor érzem, hogy ver a szívem, vagy amikor a napfelkeltét bámulom. A csodálkozás az egyik leghatalmasabb velünk született erő. Egyben egyik legértékesebb képességünk.

Én magáért a csodálkozásért csodálkozom. A csodálkozás a cél maga. Egy kisebb felfedező út. Még ha olykor szolgál is olyan apró magokkal, amelyek kikelve később több tudáshoz vezetnek.

Az ember lassan már nincs is jelen a saját életében. Bármit csinálunk inkább, csak hogy elűzzük a csendet, és mindig az az új dolog éltet minket, amibe éppen belefogunk. Sms-ezünk, zenét hallgatunk, bekapcsoljuk a rádiót, vagy csak hagyjuk elkalandozni a gondolatainkat, ahelyett hogy megfékeznénk őket, és kizárnánk a világot egy pillanatra.

A titok, hogy hogyan juthatunk el gyalog a Déli-sarkra, az, hogy elégszer tegyük egyik lábunkat a másik elé. Ez önmagában könnyen kivitelezhető. Hiszen egy egér is képes megenni egy elefántot kis falatokban. A kihívás abban rejlik, hogy valóban ezt akarja az ember.

A világ kizárása nem azt jelenti, hogy hátat fordítunk a környezetünknek, ellenkezőleg: kicsit élesebben látjuk a világot, kézbe vesszük az irányítást, és próbáljuk szeretni az életet.

A gondolatelterelés egyre újabb lehetőségei - a sorozatok, az e-könyvek, a telefonok és játékok - inkább következményei velünk született igényeinknek, semmint okai. A nyugtalanság mindig is velünk volt, természetes állapotunk.

Néha nem árt, ha a szükségesnél jobban megnehezítjük az életünket. Ne csak ott ugorjunk át a kerítésen, ahol a legalacsonyabb!

A csend nem elsősorban azért fontos, mert jobb, mint a zaj, amely gyakran jár együtt olyan nemkívánatos jelenségekkel, mint az izgatottság, az agresszió, a verekedés és az erőszak. A zajt zavaró hangok és képek is kísérhetik, melyek elűzik a saját gondolatainkat. Közben egy kicsit magunkból is elveszítünk valamit.

Ha az ember rengeteg időt szán arra, hogy elérhetővé váljon, és mindig követhessék, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy értékes dolgot csinál, akkor is, ha az, amit csinál, egyáltalán nem is fontos.

Bárki, aki írt már könyvet, tud valamit, amit mások nem: a legnagyobb kihívás nem a könyv megírása, hanem az, hogy leüljünk, összeszedjük a gondolatainkat, és hozzálássunk.

Különböző intenzitással, de mindenki fél a haláltól, én viszont úgy érzem, hogy az attól való félelem, hogy nem is éltünk, sokkal erősebb bennünk. Az élet vége felé, amikor az ember rájön, hogy lassan már késő lesz, ez az érzés egyre erősödik.

Mindenki létezik, de csak kevesen élnek.

Naiv az az elképzelés, hogy az unalom elűzésére mindig valami újat kell kitalálnunk, mindig elérhetőeknek kell lennünk, hogy állandóan sms-eket kell küldözgetnünk, nyomkodnunk kell a telefonunkat, hátha megpillantunk valamit, amit eddig nem láttunk. Minél többet teszünk azért, hogy elűzzük az unalmat, annál jobban unatkozunk.