Az állandó újrakezdés hiábavaló. Éppoly hiábavaló, mint húzni, halasztani valamit, aminek már vége.

Nincs híd, amely a múltba elvezessen
Hozzád, halott szerelmem!

Azt mondtad, szeretsz, de már nincs miért maradnod,
nem történt semmi sem, mégis minden megváltozott.

Vedd csókom homlokodon,
s míg búcsúzom, angyalom,
hagyj ennyit vallanom -
igazad van ím,
álmok voltak napjaim.

Az emlék átsüt testeden,
és minden perccel nő az emlék;
Hagyj el! Hisz ez a szerelem,
ha nem leszek, Tiéd a nemrég.

Lehet, hogy szerelme
földerül majd mással,
de az is ringassa
ilyen ringatással.

Tényleg, mintha valaki meghalt volna - én magam. Mert nem csak a legigazibb igaz szerelmet veszítettem el - ami önmagában is elég hozzá, hogy valaki belepusztuljon, de ráadásul elveszítettem a jövőmet, a családomat - azt az életet, amit választottam.

Ha egy férfi szeretett valaha egy asszonyt, úgy megtesz érte mindent, csak azt az egyet nem, hogy tovább szeresse.

Egy szerelmet újból lángra éleszteni annyi, mint egy kialudt cigarettára újra rágyújtani. A dohány méreggé változik. A szerelem is.

Nagyon nehéz szakítani egymással, amikor már nem szeretjük egymást.

Mi a pokol? A fájdalom afölött, hogy már nem tudunk szeretni.

De nem fájt. Vagy fogalmazzunk úgy, nem fájt eléggé. Inkább csak kiszikkasztotta a vigasztalást. Komor és kietlen volt, hiányzott belőle az, amiért élni érdemes: a tüzek, a cirógatások, a csókok, a viták, a szerelem, a vágy és a vér forró lángja.

Minden volt szeretőmnek adok egy második esélyt - de valaki mással.

Helyszín a kocsma.
Néhány abszint, mint asztaltársaság.
Meg valami vadidegenférfi. Alap.
Vajon tudsz még úgy nevetni?
Úgy, ahogy az a fülemben maradt?

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.