Uram! Rendeld már, hogy hazamehessünk!
Mindegy, hogyan, és mindegy, milyen áron!
Nem akarunk örökké bujdokolni
ezen a zord, otthontalan világon!
Ha kell, gyalog is, éhesen, vacogva,
tépett lélekkel és halálra váltan:
csak otthon legyünk egyszer a hazánkban!

Soha, soha egy kis göröngyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég -
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben
Idegen fajta, hitvány söpredék!
E száz maszlagtól részegült világon
Bennem, hitvallón, egy érzés sajog:
Magyar vagyok, a fajomat imádom,
És nem leszek más, - inkább meghalok!

E hármasszín a lelkemen ragyog,
Számomra nincs szebb ezen a világon;
E lobogót én, mert magyar vagyok,
Hűséggel védem, szeretettel áldom.

Ki lelke mélyén ember és magyar:
Eszményeinknek képét festi rája,
S legyen bár sorsunk gyász vagy diadal,
A harcot érte hűséggel megállja!

Végzem, amit végeznem kell, amit végeznem jó és illő, mert a bennem lévő nyugalomérzés igazolja, hogy helyes úton járok. Szeretném, ha hitem akkorára növekedhetnék, mint egy mustármagocska, hogy hegyeket mozdíthassák vele. S jólesik arra gondolni, hogy talán azok a mustármagocskák, amiket életem során könyveimbe ültetgetve szertehullattam, egy napon valóban visszamozdítják az én hegyeimet a Balkánról Közép-Európába, ahová tartoznak.

Amikor kimondom ezt a szót, hogy "Erdély", ebben benne van minden: a szívem, a lelkem, az agysejtjeim molekulái, mindaz, ami voltam, vagyok és leszek, tulipános bölcsőmtől a kopjafáig. Véremben van. Minden írásommal, minden beszédemmel, mindig és mindenütt Erdélyért harcoltam. Azért az Erdélyért, melyről tudom, hogy már nem lehet az enyém soha, de még lehet azoké, akik ott maradtak, szenvedtek és hűséggel kitartottak minden gyötrés, megpróbáltatás ellenére is. Minden maradék erőmmel, igyekezetemmel azért küzdök még ma is, hogy Erdély újra az legyen, ami volt: három szabad nép hazája, az Isten és ember előtti egyenlőség, a tisztesség és az emberszeretet földje.

Mert az a Magyarország, amit én megismertem, ezer kis hibája mellett is magában hordozta a nagyság és méltóság minden jelét. Az egyéniség országa volt, az egyéniség szabadságának országa, mely szabadság tisztelete mélyen gyökerezett mind a rendszerben, mind az emberek lelkében.

Magyarnak lenni egyértelmű a magányossággal.

A legabszurdabb a sorstól, a végzetet legkihívóbb magatartás: idegenben magyarul írni.

Magyarország címerét két lebegő angyal tartja. Már csak e két angyalban bízom. Igaz, ez nem csekélység.

A világnak nincsen semmiféle értelme számodra hazád nélkül. Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán, semmit ne várj hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben.

Hogyha egy marslakó lejönne és azt mondaná nekem, hogy sokat hall a depresszióról, és szeretné tudni, hogy élhetne ő át valódi, mély depressziót, akkor azt tanácsolnám, hogy éljen Magyarországon `56 előtt.

Egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok.

De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.

Tegnap hősök kellettek, ma mártírok... így parancsolja ezt hazám szolgálata.