A mi korunkban a zene mindinkább arra törekszik, hogy szentimentális, vagy tragikus történeteknek kísérőjelensége legyen, s ilyenformán hovatovább egy vásári bódé kikiáltójának gyanús szerepét tölti be, aki a bódéban tulajdonképpen megbúvó sötét Semminek igyekszik hangos reklámot csinálni.

A zenészek legfontosabb fellépése az életük.

A zene nemesíti a kedélyt.

Ahol a szavak elhagynak bennünket, ott kezdődik a zene.

A szó hitelét a hang adja meg.

Az én beszédemet az egész világ megérti.

Csak egy dolgot tudok adni, önmagamat: énekes vagyok, aki a saját életéről, gondolatairól, érzéseiről énekel.

A szavak korántsem olyan fontosak, mint a zenéből, különösen az élő zenéből sugárzó energia.

A zene önmagán kívül semmit sem képes kifejezni.

A költészet a gondolat és a zene kombinációja.

A zene az igazi világnyelv.

A zenészek nem mennek nyugdíjba; egyszerűen abbahagyják, ha már nincs bennük több zene.

Az életcélom az, hogy a zenémet és a táncomat eszközként használva megadjam a világnak azt, amit volt szerencsém megkapni: a Teremtővel való egyesülés eksztázisát.

Nem számít, milyen korrupttá, kapzsivá és szívtelenné válhat a kormányunk, a gazdaságunk, a médiánk és a vallási és jótékonysági intézményrendszerünk, a zene akkor is csodá­latos lesz.

A dalos embert Isten küldte, hogy dala víg és szomorú legyen, a kemény szív attól meglágyuljon és minket a mennybe felvigyen.