Motiválni kell a gyerekeket a tanulásra, meg kell mutatni a tudás értékét. Hosszabb távon ugyanis biztosan sikeresebbek lesznek azok, akik többet tudnak, még ha a napi tapasztalatok és a tömegkommunikációból áramló információk nem is ezt mutatják.

Tanítás közben az ember felülvizsgálhatja, mit ért. Ez csak akkor derül ki igazán, ha valakinek el kell magyarázni. Kiderül, mi az, amit nem tudok, és azzal, hogy utánanézek és megértem, bőségesen visszakapom a befektetett munkát.

Bármely tudós egyik legfontosabb kötelességének tartom, hogy átadja ismereteit a diákoknak és a nagyközönségnek.

A nevelés szempontjából ma kevésbé érdekes a tudomány, mint az emberiség és a kultúra, melynek egyetemes hazája a nagyvilág.

A tanító leggyakrabban azért parancsol, mert ő az erős, és azért követel engedelmességet a gyermektől, mert az gyenge. Pedig a felnőttnek szerető és avatott vezetőként kellene mutatkoznia a gyermek előtt, aki végigsegíti őt a mennyei birodalomba vezető úton.

Ha a gyerekeket nem olyasmivel kínoznánk, ami unalmas és haszontalan a számukra, sok minden magától megjavulna.

Szabad tudományt tanítani oly hatalom alatt, mely a szabad szót nem szereti, lehetetlen.

Ha nem vagyunk készek tévedni, sosem állunk elő valami eredetivel. És mire felnőtté válnak, a legtöbb gyerek elveszíti ezt a képességet. Már félnek tévedni. És mi egyébként így vezetünk cégeket. Stigmatizáljuk a hibákat. És így működtetjük országos oktatási rendszereinket, ahol a hibák a legrosszabb dolgok, amiket elkövethetünk. Az eredmény pedig az, hogy ki-oktatjuk az embereket a kreatív képességeikből.

Az oktatási rendszerünk az akadémiai képesség ideájára alapoz. Oka van ennek. Az egész rendszert mindenhol a világon akkor találták fel, amikor nem volt közoktatás, a XIX. század előtt. Mind azért jött létre, hogy az ipari forradalom igényeit kiszolgálja. Így hát a hierarchia két ötletben gyökerezik. Először is, a munka szempontjából leghasznosabb témák a tetején vannak. Így vélhetően jóindulatúan elterelték a gyereket az iskolában azoktól a dolgoktól, amiket szeretett, azon az alapon, hogy soha nem kapna munkát, ha azt csinálná. Igazam van? Ne zenélj, nem leszel zenész; ne rajzolj, nem leszel művész. Jóindulatú tanács, de mélységesen téves. Az egész világot elnyeli a forradalom. A második az akadémiai képesség, ami tényleg dominálni kezdte az intelligenciáról alkotott képünket, mert az egyetemek a saját képükre formálták a rendszert. Ha belegondolunk, a közoktatás egész rendszere a világ körül az egyetemi felvételi elnyújtott folyamata. És a következmény az, hogy sok igen tehetséges, briliáns, kreatív ember azt gondolja, hogy nem az, mert a dolgot, amiben jók voltak, az iskolában nem értékelték vagy akár stigmatizálták. Azt gondolom, nem engedhetjük, hogy ez így menjen tovább.

A megismerés és az átélt tudás szépsége felér a legmagasabb művészeti élménnyel, de nemcsak gyönyörködtet, hanem segít a természet erőinek megismerésében és felhasználásában, jövőnk építésében is.

Napjainkban a természettudomány óriás léptekkel halad előre. Egyre boldogabb, gazdagabb életet teremt az emberi tudás alkalmazása. Általános műveltségünkben egyre nagyobb részt kér a természettudományos műveltség. Nagy számban jelennek meg kitűnő ismeretterjesztő művek. De gyökértelen az írás, a szó nyomán szerzett tudás, ha hiányzik az alap: a szemlélet, a tapasztalat.

Néhányan oktatásban részesülnek főiskola nélkül is; a többiek megkapják, miután kijöttek onnan.

A legkiemelkedőbb tanárnak se lehet mindig igaza.

Azt hiszem, hogy az egyetlen reményünk a jövőre egy új emberi ökológiai felfogás elfogadása, amelyben elkezdjük újraalkotni koncepciónkat az emberi képesség gazdagságáról. Oktatási rendszerünk úgy bányászta eddigi elméinket, mint egy külszíni fejtés: egy bizonyos nyersanyagért. A jövőben ez nem lesz elég. Újra kell gondolnunk az alapvető elveket gyermekeink oktatásával kapcsolatban.

Az iskolai tanulás nem is a jegyek, vagy az aktuális tananyag miatt fontos, hanem az agy tornáztatása miatt.