Bekebelez a mezőgazdaság, mint a kisgömböc, lehet kapálózni, sopánkodni, de ennyi, felemészt az agrárium. Nincs ünnep, nincs hétvége, nincs szabad délután.

Gyér a búza? Nem akar megnőni? Mi lesz így? Katasztrófa. De boldogok vagyunk, mert itt a természet, itt, testközelben, itt vannak velünk a növények, az állatok, összefonódtunk velük a bőven kitolt nyugdíjig, s talán még sokkal tovább egy megbonthatatlan házasságban. Ásó, kapa, trágyavilla, nagyharang.

Forgasd csak magad ugyanazon a problémán, dühöngj és káromkodj. Fásulj be negyvenéves korodra. Ez vár rád. Nézz körül. Nézz rájuk. Ez leszel te hamarosan, csak szarabb állapotban. Nézz bele a nálad jóval idősebb mezőgazdászok szemébe. Mit látsz? Semmit. Karikákat. Kialvatlanságot. Nincs üzenet. Mindössze annyi, hogy robognak melletted az évek, és a végén egy lestrapált, itthon piáló, kávényelő automata leszel.

Ha azt akarja, hogy a macska fogja meg az egereket a konyhában, nem várhatja el tőle, hogy a pincében randalírozó patkányokra ügyet se vessen.

A rossz munkás a szerszámokat hibáztatja, na meg a főnökeit.

Az élet nemcsak arra való, hogy dolgozzunk; néha élni is kell.

Mit csinál a legtöbb ember? Kis feladatot vállal be és nagy sikerélményt szeretne. De a kis eredmény az nem lesz nagy durranás. Márpedig ők nagyot szeretnének. És ebből jön a frusztráció. A frusztrációból pedig az irigység. Irigyek lesznek arra az emberre, aki sikeresebb, de azt nem veszik számításba, hogy a nagyobb siker mögött mennyi munka áll.

Bedarál az agrárium, hiába ellenkezel. Kár a gőzért. Higgadj le, és számolgasd a teheneket. Az majd megnyugtat.

A dolog nem medve, nem szökik el az erdőbe.

Az a rohadt meló, majd minden időt elvesz az ember felnőtt életéből.

Egy jó szakács sose késik, sose jelent beteget, és semmilyen fájdalom vagy sebesülés nem akadályozza a munkában.

A legtöbb ember nem is érti, hogy a profi konyhaművészet nem csupán a receptekről szól, nem az étel újszerű feltálalásáról, és nem is az alkotóelemek, az ízek és textúrák lehető legkreatívabb összehangolásáról - ezeket a dolgokat jóval azelőtt elrendezik, hogy a vendég leült volna vacsorázni. A szakácsművészet az ételek elkészítését jelenti, és sokkal inkább az állandóságról szól, az azonos mozdulatok agyatlan ismétléséről, a feladatok nap mint nap azonos módon történő elvégzéséről. A legutolsó dolog, amire egy séfnek szüksége van, egy olyan szakács, aki tele van ötletekkel, és folyton újítani akar, akinek saját ötletei vannak arra, hogyan szúrja el a séf receptjeit vagy az étel látványát. A séfek általában vak, majdhogynem fanatikus engedelmességet, kemény gerincet várnak el a hadszíntéren, valamint egy automata következetességét a kivitelezésben.

Dzsuvás állás egyenlő zavaros agy. Ezért őrzik a szakácsok olyan féltve a törlőruhájukat, mintha aranyból lennének.

Messze nem elég, ha egy szakács képzett és rendszerető. Egy jó szakácsnak tiszta fejűnek és összeszedettnek kell maradnia, bármilyen rumlis és stresszes is a műszak.

A személyi adatok és az önéletrajz a legtöbb étteremben nagyon keveset nyom a latban, ha egyáltalán érdekel valakit. Megállja a helyét? Képes-e a szolgálatra? Számíthatok-e rá, hogy holnap is pontosan érkezik, és nem hagyja cserben a társait? Csak ez számít.