Ha tested fázik, lelkem Rád adom.

Életemben egyszer jó döntést hoztam: mikor a vagyonnál többre tartottalak téged. Ez a választás a legnagyobb büszkeségem és örömöm.

Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Legigazibb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
hogy veled végre magammá lehessek.
És nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.
Csak szeretlek.

Kit szeressek, ha nem téged.

Légy reszketésem öröme,
mint lombjai a fának:
adj nevet, gyönyörű nevet,
párnát a pusztulásnak.

Temess a karjaid közé,
ne adj oda a fagynak,
ha elfogy is a levegőm,
hivásom sose lankad.

Te vagy az egyetlen a földön,
Akiért mindent megteszek,
Veled életemet töltöm,
Nem csak a múló perceket.

Nem akarok semmit.
Állok a közeledben,
beleszagolok a szélbe.
Simogatom a neved.

Olyan közel engedtelek magamhoz,
hogy már végképp
sosem fogom megtudni:
ki vagy.

Sosem hittem volna, hogy egyszer rátalálok arra, akit lelki társamnak nevezhetek. De megtaláltalak. Olyan ez, mint amikor az ember rájön, hogy mégis léteznek csodák, és az álmok mégis valóra válnak.

Ahogy a természetet, a daloló madarakat, a csillogó tarlót, a reggelt és az estét, a nyarat és a telet szeretem, úgy szeretlek téged.

Mindegy, hol vagy és mikor látlak. Ha életemben csak egyszer, akkor is szeretlek. Nem kell veled élnem, nem kell naponta látni, érinteni, ölelni, simogatni téged. Elég, ha megpillantlak a vonatablakban. Vagy még annyi se kell. Csak tudni, hogy vagy.

De nem sajnállak, elveszett rímek, ti,
Miket az úton elrebegtem én -
Mert érezem, hogy szótalan szerelmünk
Édes beszéde - legszebb költemény.

Amíg nem találtál rám, halott voltam, bár lélegeztem. Világtalan voltam, bár láttam. Aztán eljöttél, és megsebzett lelkemet életre keltetted.