Az életünk arról szól, hogy ahogy múlik velünk az idő, úgy kopnak le rólunk a képességek. Egyre inkább hegyesedünk. Egyre inkább kevés dolog marad, amivel foglalkozni tudunk, egyre rövidebbek a napok. Jót tesz mindenkinek, ha ki tud nyitni ajtókat az életében. Hiszem, hogy az egyes területeknek a kultúrán belül is, de a társadalmon belül is ezek az ajtónyitások jót tesznek.

A kihívások által tanulunk és fejlődünk; minden sorscsapás ajándékokat rejt.

A modern technika a butaságot is képes tökéletesíteni.

Nem azért születtél a földre, hogy mindenáron a sikert hajszold, hanem azért, hogy tanulj - és a mindennapi élet garantáltan megtanít mindenre.

A bölcs ember tanul a hibáiból, az ostoba megismétli őket.

Egy kiegyensúlyozott, minden irányban jó közepest alkotó egyén lehet, hogy hosszú távon többet tud elérni, mint egy olyan valaki, aki valamire ráfókuszál és esetleg az a valami nem megy úgy, ahogy szeretné, és állandó csalódással él.

Arra törekedj, hogy szándékosan és szisztematikusan olyan körülményeket teremts magadnak, amelyek mindig emelnek az önbecsüléseden, bármit is teszel. Úgy éld az életed, mintha máris kiemelkedő ember lennél - olyan, amilyenné válni szeretnél.

Példaképpé válni nem lehet tudatosan.

Az örök elégedetlenség a mozgatórugó; a munka általa mindig élő marad és mindig más lesz. Ha azt éreznénk, hogy hú, mennyire jó minden, akkor valószínűleg elunnánk egy idő után mindent, amit csinálunk.

Az ember nagyon keveset köszönhet annak, ami vele született - sokkal inkább azzá válik, amivé saját magát fejleszti.

Mindig arról gondolkodj és beszélj, amit el akarsz érni.

Minden egy gondolattal, egy vággyal, egy reménnyel vagy egy álommal kezdődött.

A kezdők egyik legnagyobb problémája: nem képesek az objektivitásra a saját munkájukkal kapcsolatban, nem képesek látni. Hogyan lehet ezt megtanulni? Idő kell hozzá. Ezt senki sem tudja megtanítani. Emlékszem egyszer azt mondtam egy művészeti vezetőnek: "Rendben, elfogadom, hogy nem veszi meg a munkámat, de szeretném, ha megmondaná, hogy mi a baj vele." A válasza, ami akkor nem tűnt nagy segítségnek, a következő volt: "Ha maga nem látja, én nem mondhatom meg." Csak amikor elkezdtem ráébredni saját hiányosságaimra, akkor döbbentem rá arra is, mennyire igaza volt. Az ember vagy látja ezt, vagy nem. Ha nem, akkor még nem kész arra, hogy profi módon dolgozzon.

Az ember mindig a hibáiból tanul. Úgy vagyok vele, oké, ha jól megütöttem a bokámat, legközelebb majd jobban vigyázok. Valahányszor hibáztam, mindig fejlődtem.

Ahhoz, hogy továbbmenjek, néha meg kell engednem magamnak, hogy megálljak.