Hány és hány vallás próbálkozik azzal, hogy próféciával alapozza meg helyét a világban! Mennyien hisznek az ilyen próféciákban, akárhányszor bizonyultak is tévesnek, csupán azért, hogy támogatást és erőt meríthessenek belőle. De létezett valaha is vallás, amelyik olyan sikeres és pontos "próféciákra" lett volna képes, mint a tudomány?

A vallás véleményem szerint elsősorban és főképpen a félelmen alapul. Részben az ismeretlentől való rettegésről van szó, részben pedig, mint mondtam, arról a vágyról, hogy valami "idősebb testvér"-félét érezzünk magunk mellett, aki minden gondunkban, konfliktusunkban velünk van.

Hogyan lehet, hogy alig akad olyan nagy vallás, amelyik a tudományra tekintve így szólt volna: "Hiszen ez jobb, mint gondoltuk! Az Univerzum sokkal nagyobb, mint ahogy a prófétáink mondták, nagyszerűbb, kifinomultabb, elegánsabb"? Ehelyett kijelentik: "Nem, nem, nem! Az én istenem egy kis istenke, és azt akarom, hogy az is maradjon." Az a vallás, legyen akár régi, akár új, amelyik olyannak hangsúlyozza az Univerzum fenségességét, amilyennek a modem tudomány feltárja, a tisztelet és áhítat olyan tartalékjait mozgatná meg, amilyenről a hagyományos vallások nem is álmodozhatnak.

A vallásháborúk és vallásüldözések a vallási élet középpontjában álltak egész történelmünk során. Vajon mi változott meg, ami miatt a világ egyes részein, egyes emberek szemében ezek ma már csupán az igazi vallásos hit szélsőséges megnyilvánulásainak látszanak? Volt valami természetfölötti jelenés, vagy elveszettnek hitt szent könyveket fedeztek föl, amelyek új megvilágításba helyezték a vallási tanokat? Nem. A racionális és humanitárius gondolkodás indult terjedésnek a felvilágosodás kora óta, s ez visszahatott a vallásos hitre is: a vallási tolerancia terjedésének kedvezett.

A vallások elméleteket dolgoznak ki a világról, és aztán megakadályozzák, hogy ezeket bárki ellenőrizze.

A kereszténység mindent megtett a kör bezárása érdekében, és már a kételyt is bűnnek nyilvánította. Ész nélkül, mintegy a csoda erejével kell a hitbe vettetnünk és úgy úsznunk benne, mintha a legtisztább és legvilágosabb, legegyértelműbb elemben lubickolnánk: ha a szárazföldet kutatnánk tekintetünkkel, már a gondolat is, hogy esetleg nem csak úsznunk kellene, kétéltű természetünk legfinomabb jelentkezése - már önmagában is bűnnek számítana! Jegyezzük meg, hogy ekképp ki van zárva a hit megindoklása és az eredetén való minden gondolkodás, mert ez bűnös dolog. Vakságot akarnak, mámort és örök énekszót ama habok fölött, amelyekben az ész megfulladt!

A kereszténység két évezreden keresztül félremagyarázta ezt a kérdést, más vallások teológusai még hosszabb ideig. Az isten szinte lényegénél fogva tagadja a szabad akaratot, különben nem lenne mindenható. A kereszténység mégis törekszik a szabad akarat koncepciójának megőrzésére, mert nélküle az emberi lények nem lennének felelősségre vonhatóak cselekedeteikért. Felelősségre vonhatóság nélkül a bűn csak szemfényvesztés és a pokol szégyenletes igaztalanság, éppen az isten részéről.

Tételezzük föl, hogy Galilei valóban eretnek volt - hogy nemcsak az égitestek mozgásáról volt véleménye, hanem a mennybemenetelről is eretnek nézeteket vallott. Sőt tegyük fel, hogy istenkáromló volt, és ateista tanokat hirdetett. Ha ezek közül bármelyik vagy mindez együtt igaz lett volna, akkor az egyház teljes joggal szállhatott volna szembe a tanításaival, de még ekkor is hiba lett volna kínzással fenyegetni vagy bebörtönözni őt.

Amikor azt látjuk, hogy a tudósok újra meg újra változtatnak véleményükön a kísérletezés és a matematikai elemzés számára megközelíthető kérdésekben, ez arra is figyelmeztet bennünket, hogy soha ne adjuk a büntetőbíráskodás hatalmát semmiféle vallási intézmény kezébe, amely kérdőjelek nélkül nyilatkozik az emberi tapasztalatokon túli dolgokról.

Az erkölcs alapjához tartozik, hogy... senkitől se követeljük meg, hogy olyasmiben higgyen, amit nem lehet bebizonyítani, és ne hangoztassunk érthetetlen, a lehetséges tudás határain kívül eső állításokat.

Ha Krisztus isten volt, akkor a keresztre feszítésben nincs méltóság. Egyszerűen nevetséges, mert abban, hogy az Isten elvisel néhány órás szenvedést, nincs semmi hősiesség.

A tegnapi szentbeszédben volt egy ósdi kitétel - egyike azoknak az ostobaságoknak, melyektől a szószék oly gyakran válik ékesszólóvá: Krisztus életét adta az emberiségért. Van ember a földön, aki ezt megtenné? - Férfiak és nők milliói többet tettek; bátran életüket adták azért, hogy egyetlen egyént megmentsenek a veszélytől - és ezzel az örök kárhozatot kockáztatták, mert úgy siettek mások megmentésére, hogy nem rendezték előbb bűneik számláját Istennel.

Bár vannak tudósok, akik hisznek istenben, mégsem hiszem, hogy ők úgy gondolkodnak istenről, ahogy azt a vallásos emberek teszik.

Ha csak az elvesztegetett szellemi erőfeszítéseket lehetne a teológia kárára írni, annak is elégnek kellene lennie, hogy száműzzük a földről, mint az emberiség egyik legnagyobb ellenségét.

Egy olyan isten, aki kontárkodik a világegyetemmel, abszurd, egy Isten, aki beavatkozott az emberi szabadságba zsarnok. Ha Istent egyedülállónak tekintjük a világban, egy személy, aki egy gondolathoz kapcsolódik, egy ok, amely el van választva az eredményétől, akkor olyan valakivé válik, aki nem önmaga. Egy mindenható, mindentudó zsarnok nem sokban különbözik a földi diktátoroktól, akik mindent, és mindenkit egyszerű fogaskerékké változtatnak egy gépezetben, melyet ők irányítanak. Egy olyan ateizmus, amely visszautasít egy ilyen Istent bőven jogos.