Hogy van teremtmény, átkozott
Ég s földtül, egyedül;
Kit Isten, ember elhagyott
S hozzátok menekül -

Valóban elfeledkezem,
S mit érzek, nem tudom:
Jövő-e, mult-e vagy jelen?
Öröm vagy fájdalom?

Sajgó szegény szív! ím hogy cserbehagy
Erőködő, vergődő emberagy!
A végtelen világ, az egyetem
Hallgat közömbösen, részvéttelen.

Oh hogyha égi, földi itten
Mi kavarog, mind csalfa, gaz;
Színlés, csalás, hazugság minden,
Csak lenne bár ez egy igaz!

Szerelem, szerelem...
Édes ölő méreg;
Mulandó istenség,
Halhatatlan féreg...

Ölelj meg, csókolj meg,
S élek beléd halva -
Örökké ölelve,
Örökké csókolva!

Nincs ok a teremtő észben,
Égen, földön hatalom,
Oly erős, mint amit érzek
miattad, a fájdalom.

S valami fáj mindkettőnknek,
Neked a bűn, nekem a vád.
Pásztoróra kéje helyett
Szellemóra!... isten hozzád!

Adtál mézet, virágot is;
Megátkozzalak-e téged?
Hogy te sem adsz ingyen semmit;
Ernyőd ára: kígyó, méreg...

S én elhagyni mégse tudlak!
Hozzád járok és rád nézek
Szótalan és iszonyún, mint
Gyilkosára a kísértet...

Nem voltál - és nem lehetsz már
Soha enyim, jól tudom;
Oh tudás, megátkozott fa!
Elveszett paradicsom!...

Szeretlek én téged nézni.
Oly szép lánggal ég szemed;
Eloszlatja búmat, mint a
Nap a sötét felleget...

Látlak én még, látni foglak,
És szüntelen gondolok rád.
El nem válok soha tőled;
Mégis, mégis... isten hozzád!

Nem szeretlek... miért hazudnám,
Hitegetném magamat?
Ohajtlak, de nem szeretlek;
És a szívem majd megszakad.

A multból fölmerül egy pillanat,
Mint óceánból elsüllyedt sziget:
És látom újra ifjú arcodat,
mikor még másért nem dobbant szíved.