Bámulatos, mennyire nem fér össze a fizikai munka, még a leggépiesebb sem a hasznos elmélkedéssel.

Tudom, hogyne tudnám, hogy egy íz, egy dallam váratlan erővel kelti olykor életre régmúlt pillanatok emlékét. De csak másodpercekre. Elillan a káprázat, lehull a függöny és ismét nyakunkon a zsarnok jelen. Pedig de gyönyörű is lenne, ha lehetne egy teába mártott süteményben fellelni egész múltunkat!

Itt van példának okáért az anyám. Örökösen sopánkodik, prédikál, és vádaskodik, mint a kicsinyes emberek általában. Vád és panasz jó ürügy rá, hogy minden változástól elzárkózzék. Mert minek mozdítaná az ember a kisujját is, ha minden rossz?

Az ember az egyetlen állatfaj, amely képes tulajdon halálának a gondolatát elfogadni, és az egyetlen, amely kétségbeesik miatta. Furcsa faj, valóban: ádázul pusztítja önmagát, és ádázul küzd önnön fennmaradásáért.

Az ember jórészt azzal teszi tönkre az életét, hogy rettegve vagy reménykedve folyton azt várja, mi lesz holnap. Nincs egy pillanatnyi nyugta, mindig a következő pillanatra gondol, aztán az utána következőre, s így nem tudja élvezni a jelent.

A kis légy, aki hajnalban születik, és napnyugtakor meghal, nem értheti meg, mit jelent ez a szó: éjszaka.

Szeretnék én is hinni valamiben. Igen, ha tudni akarod, ez a lényeg: hinni! Bármiben! Bármilyen sületlenségben! Fő az, hogy hinni lehessen! Ez ad értelmet az életnek. Te - te istenben hiszel. Alexandre a lakókocsiban. Dhéry a bezsebelendő milliókban és Pinot a golyószórójában. Én - én nem hiszek semmiben. De hát végül is mit bizonyít ez? Azt, hogy fiatal koromban nem voltam elég okos, és nem értettem meg, milyen hasznos ostobának lenni.