Valamit otthagyunk magunkból, ha elhagyunk egy helyet, ott maradunk, noha elutazunk. És vannak olyan dolgok is bennünk, amelyeket csak azáltal lelhetünk meg újra, ha visszatérünk ezekre a helyekre.

Lehetünk egyedül, de attól még nem leszünk magányosak, és lehetünk emberek közt úgy is, hogy ugyanakkor magányosak vagyunk.

Ha a többiek megvonják tőlünk a szeretetüket, a figyelmüket és az elismerésüket, akkor miért nem vagyunk képesek egyszerűen azt mondani nekik: erre nincs szükségem, elég vagyok magamnak? Nem szörnyű rabságunk nyilvánul meg ebben, hogy erre nem vagyunk képesek?

A giccs minden börtönök közt a legálnokabb. A rácsok leegyszerűsített és hamis érzelmekkel vannak bearanyozva, ennélfogva bennük egy palota oszlopait látják.

Egy élet kell ahhoz, hogy megtaláljuk és megfejtsük a belénk égetett szöveget, és soha nem lehetünk biztosak afelől, hogy meg is értettük.

Önmagunkat megérteni: felfedezés-e ez, avagy teremtés?

Amikor önmagunkról, másokról vagy egyszerűen csak a dolgokról beszélünk, akkor az - így mondhatnók - szavakban megfogalmazott kinyilatkoztatás önmagunkról: azt akarjuk mások tudomására hozni, hogy gondolkodunk és érzünk. A többieknek lehetővé tesszük, hogy bepillantsanak a lelkünkbe.

Ha mások elérik, hogy bosszankodjunk rajtuk - a pimaszságukon, az igazságtalanságukon, a kíméletlenségükön -, akkor hatalmukban vagyunk, burjánzanak, és beleeszik magukat a lelkünkbe, mert a bosszankodás izzó méreg, ami felfal minden szelíd, nemes és kiegyensúlyozott érzést, és elrabolja az álmunkat.