Jegyezd meg jól, hogy minden öröm "haszontalan". Ne várj érte jutalmat, mert az öröm - bármilyen öröm - önmagában hordja jutalmát; már maga jutalom.

Az ember majd mindig olyan, mint a partra vetett hal; igen ritkán él összhangban környezetével, adottságaival, szellemiségével. Azt hiszem, végül is ez a fő oka annak, hogy a hétköznapi életben olyan kevesen tudják megőrizni gyermekkoruk csodálatos adottságát, azt, hogy - apró-cseprő gondokat leszámítva - "jól érezzék magukat".

Az emberek az idők során elveszítették a tiszta szemlélődés képességét, a dolgokon való elmélkedés örömét, és elvárják, hogy a titkok maguktól nyíljanak meg nekik. Mire megismerkedünk a környező világgal, lehet, hogy a varázs helyét a megszokás foglalja el. A mindennapok monotóniájában érzéketlenné válunk a rendkívüli jelenségek befogadására; a csodák éteri élvezetére. Azt mondják, a gyermekben még megvan ez a befogadási képesség.

Mindnyájan naponta átéljük a teremtés csodáját. De mivel megszoktuk: ennek tudata nem árasztja el a bensőnket. Lehet, hogy ifjúkorunk, mely csupa elvágyódás volt, később az emlékezetben megszépült: de az öröklét forrása buzog belőle, és mindazok rejtett hangja, kik előttünk éltek és szenvedtek ugyanott. Ezért, még ha távol is élünk szülőföldünktől, az emlékek tovább gyarapítják lelki nedveinket, táplálnak minket, mint gyümölcsfa törzsét.
Ez a halottak szörnyű ereje, másíthatatlan és írhatatlan hajtásokat fakaszt életünkbe, új gyümölcsök nőnek belőlük életünk fáján.

Kiűztek a paradicsomból.
Azóta - kezdet óta - keresem.
Van. De mindig másutt,
nem ahol én.
Ezért sodródom tétova
szélfútta levél.

Mielőtt végképp elveszítlek,
még keresem arcod a levelek közt,
az ár sűrű sodrán.
S várom, hogy kísérjen arcod.
Játszottak velem az istenek.
Szelíden formált aranyos felhőt,
mi lényét percenként váltja,
kívántam karomba zárni.

Oly sok kedveset kaptam tőled: majdnem mindent.
Oly keveset adhattam neked: majdnem mindenem.