Mindnyájan naponta átéljük a teremtés csodáját. De mivel megszoktuk: ennek tudata nem árasztja el a bensőnket. Lehet, hogy ifjúkorunk, mely csupa elvágyódás volt, később az emlékezetben megszépült: de az öröklét forrása buzog belőle, és mindazok rejtett hangja, kik előttünk éltek és szenvedtek ugyanott. Ezért, még ha távol is élünk szülőföldünktől, az emlékek tovább gyarapítják lelki nedveinket, táplálnak minket, mint gyümölcsfa törzsét.
Ez a halottak szörnyű ereje, másíthatatlan és írhatatlan hajtásokat fakaszt életünkbe, új gyümölcsök nőnek belőlük életünk fáján.