Ha akarjuk, zsarnokai is lehetünk egymásnak, csupáncsak az a fontos, hogy ugyanazt szabjuk ki egymásra. Egyik se fogadja el kényszerűségből. Vagy mind a kettő rabságot, vagy mind a kettő szabadságot akarjon.

Azt hiszem, hogy nem vagyok önfeláldozó. Az életben azt tapasztaltam, hogy ha én nem törekszem mindenáron a magam javára, más mégúgy se fogja megtenni.

A nők nagyon nagy hibája, hogy fokozatosan oldódnak föl, és később olyan mértékben, úgy ömlesztik rá magukat arra a szerencsétlen férfira, hogy azt elfogja a menekülési ösztön. Mert azt hiszik, hogy most már jogot formálhatnak hozzá, holott akkor kellene magukat leginkább visszafogni.

Ostoba elvárásokban növünk fel, és mindenki azt hiszi, hogy a diszharmónia az ő hibája. Én is azt hittem, pedig, ha minket egészségesen nevelnének pici korunktól, azzal, hogy az életnek az alapja a diszharmónia, és ha ez így van, nem okoljuk mindenért önmagunkat. Ne duplázzuk meg a sérelmeinket. Ha megcsalnak, nem elég, hogy sajnálom, hogy a kapcsolat megromlik? De ráadásul még magamat szégyelljem, nem abszurdum, hogy még magamat okoljam? Nem volna helyesebb úgy tudni, hogy ez a világ természetes rendje? Hogy nem azért csalnak meg, mert én ócska vagyok, és nem feltétlenül jobbal csalnak meg, csak egy mással...

Ha az ember a személyhez ragaszkodik, ha a személyhez hűséges, akkor előbb-utóbb az álmaihoz és saját magához lesz hűtlen.