A képzeletáramkör úgy van kialakítva, hogy a legminimálisabb ingerre is reagáljon. A könyvek alapvetően huszonhat fonetikai jelből, tíz számjegyből és körülbelül nyolc írásjelből állnak - az emberek pedig megnézik ezeket, és látják maguk előtt a Vezúv kitörését vagy a waterloo-i csatát.

Soha nem létezett semmiféle "azok a régi szép idők", mindig is csak a mindennapok voltak.

Az ember olyan csimpánz, aki seggrészeg lesz a hatalomtól.

A humor egy eszköz arra, hogy távol tartsuk magunk­tól az élet nehézségeit, egy eszköz arra, hogy megvédjük magunkat. Az ember a végén belefárad, a hírek továbbra is szörnyűek, és a humor is megszűnik működni. Mark Twain is rettenetesnek találta az életet, de a vicceivel kordában tartotta ezt a rettenetet.

Avégből születtünk erre a világra, hogy lopjuk a napot. Nehogy elhiggyék az ellenkezőjét!

Nem számít, milyen korrupttá, kapzsivá és szívtelenné válhat a kormányunk, a gazdaságunk, a médiánk és a vallási és jótékonysági intézményrendszerünk, a zene akkor is csodá­latos lesz.

Azt hiszik, az arabok ostobák? Hiszen tőlük kaptuk a számainkat! Próbáljanak csak meg elosztani egymással két nagy római számot.

A háborús történetek elmesélésének egyik leghatásosabb módja az, hogy nem meséljük el. A civilek ilyenkor kénytelenek mindenféle hőstetteket elképzelni.

Még a legegyszerűbb viccek is apró félelmeken alapulnak, mint például a "Mi az a fehér a madárszarban?" kérdés. Akinek felteszik ezt a kérdést, egy pillanatra berezel, hogy valami hülyeséget válaszol - mint amikor felszólították az iskolában. Amikor viszont meghallja a választ - "Az is madárszar" -, nevetéssel űzi el ezt az önkéntelen félelmet. Megnyugszik - végső soron nem őt akarták próbára tenni.

Láttam Drezda pusztulását. Láttam a várost előtte, aztán kijöttem az óvóhelyről, és láttam utána, és kétségtelen, hogy az egyik reakcióm a nevetés volt. Isten a megmondha­tója, így próbál a lélek egy kicsit megkönnyebbülni.

Művészetből nem lehet megélni. A művészettel csak elviselhetőbbé lehet tenni az életet. A művészet, akármilyen jól vagy rosszul csinálja valaki, a lelket táplálja, az Isten szerelmére! Énekeljünk a tus alatt! Táncoljunk a rádió mellett! Meséljünk történeteket. Írjunk verset, akár rossz verset is a barátainknak. Csináljuk olyan jól, amilyen jól csak tudjuk. Csodálatos jutalomban lesz részünk. Alkotni fogunk valamit.

A kritikusok szerint az ember nem lehet komoly művész úgy, hogy közben műszaki képzettséggel is rendelkezik.

Azt hiszem, az egyik legnagyobb hiba, amit elkövetünk - mármint azután, hogy emberek vagyunk - az idővel, az idő valódi mibenlétével kapcsolatos. Itt van ez a rengeteg szerkezet, amivel felszeleteljük, mint a szalámit, az a sok óra meg naptár, és elnevezzük a szeleteket, mintha a mieink lennének, és soha nem változhatnának meg - "1918. november 11, 11:00 óra" -, pedig valójában valószínűleg darabokra fognak törni, vagy szétfolynak, mint a higanycseppek.

A bolygó immunrendszere az AIDS-szel, az új influenzatörzsekkel és a tuberkulózissal próbál megszabadulni tőlünk.

A legnagyobb igazság, amivel szembe kell néznünk - s ami valószínűleg megfoszt életem hátralévő részében a jókedvre való hajlamtól - az, hogy szerintem az emberek le se szarják, hogy fennmarad-e ez a bolygó, vagy sem. Nekem úgy tűnik, mintha mindenki úgy élne, mint a Névtelen Alkoholisták: egyik napról a másikra. És mintha mindenkinek elég lenne még néhány nap. Nagyon kevés olyan embert ismerek, aki az unokái világáról álmodozik.