A győzelem íze magával ragad, függővé tesz, mint valami kábítószer, az ember szeretné újra meg újra átélni, és nem tehet semmit, muszáj újra nekikezdeni a folyamatnak, hogy hónapok, talán évek múlva ismét érezhesse azt a néhány pillanatot, a rendkívüli erőt és érzelmi törékenységet, a feltörő boldogságot.

Mindannyiunk életében eljön az a nap, amikor döntenünk kell, hogy melyik utat választjuk. És ha már ráléptünk, többé nem érdemes azon gondolkozni, mi lett volna, ha máshogy döntünk. Abból kell a legtöbbet kihoznunk, amit választottunk. Sohasem fogjuk megtudni, milyen dolgokat tartogatott volna nekünk a sors a másik úton, még ha álmatlan éjszakákon néha eszünkbe is jut, hogy talán az lett volna a jobb. Valójában a tökéletesség csak bennünk létezik, mi döntjük el, mit tartunk tökéletesnek. Minden út máshová vezet, de csak a mi lépéseink segíthetnek megtalálni a boldog pillanatokat bármely úton.

Egy hegy alapjában véve olyan, mint egy ember: ahhoz, hogy szeressük, először meg kell ismerni, és ha már ismerjük, akkor tudjuk, mikor vidám vagy dühös, tudjuk, hogyan bánjunk vele, hogyan kell vele játszani, hogyan kell megóvni, ha bántották, és hogy mikor nem szabad felbosszantani. De van egy fontos különbség: a hegyek, a természet, a föld sokkal nagyobb, mint mi. Sohasem szabad elfelejteni, hogy mi csupán egy kis pont vagyunk, egy pontocska a térben, a végtelenben, és ezek a hatalmas erők bármikor eldönthetik, hogy el akarják törölni ezt a pontot, vagy sem.

Az ember túlértékeli a látást, és amikor meg van fosztva tőle, hirtelen sebezhetőnek érzi magát a világban lappangó veszélyekkel szemben.

A dicsőség mindennél nagyobb, és csakis a dicsőséget tűzheted ki célodul, különben el fogsz bukni a harcban, hiába adod bele mindened. Nem lehet nem harcolni, nem szenvedni, nem belehalni.