Az életben csak az marad meg nekünk, amit átéltünk, amire visszaemlékezünk azért, hogy újraélve ismét érezzük az érzéseket, és mit sem számít, ha valamely pillanatban eltorzult. Minden emberi lénynek a boldogság a célja, ahhoz pedig az érzéseink vezethetnek el minket, az apró örömök, a nagy győzelmek, az erős érzelmek, a szerelmek. Nem számít, hogy a testünk vagy a képzeletünk éli át, vagy éppen az emlékezet formálja újra őket.
A tartalom vagy a forma vagyunk? Hús és vér vagyunk, vagy érzések és érzelmek? Mi a valóságosabb: az, amire a hegy dimenzióiból és magasságából emlékszünk, vagy az a torzított kép, amit az érzéseink adnak, amikor rágondolunk? Melyik élet valóságosabb: az, amelyiket a testünk éli, vagy az, amelyiket az elménk? Olykor úgy érzem, két életünk van, és azok egymást táplálják, de az egészen biztos, hogy csak egyet élhetünk, és az valahol a kettő között ingadozik.
A szemem nem egy fényképezőgép, ami csupán papírra vetíti a színeket. Nem, a szemeim azt látják, amit az agyam látni enged, és az állapotomnak megfelelően formálják át a valóságot.
Egy verseny olyan, mint egy művészeti alkotás; alkotás, ami a technikán és a munkán kívül inspirációt is igényel, hogy aztán elégedetten szemlélhessük. Egyúttal mulandó is, olyan, mint egy buddhista mandala, élvezhetjük a megalkotása közben és a csúcspontján is, de amint elérte a tökéletességet, örökre eltűnik, mert lehetetlen lenne ugyanazt a versenyt még egyszer megalkotni. Lehetnek hasonló versenyek, átélhetünk hasonló érzelmeket, érezhetünk ismerős érzéseket, de sohasem ugyanabban a formában, mert az inspiráció mindig más formák felfedezéséhez vezet minket.
A kreatív egyének keresik a káoszt, hogy felfedezhessenek minden elképzelhető zugot a tudat határain túl, a bensőjükből és a környezetükből eredő irracionális erőket követve.
Egy nagyszerű atléta ki tudja használni a genetikai adottságait, hogy véghezvigyen egy nagy munkát, egy kivételes atléta azonban arra is képes, hogy ússzon a zavaros vizekben és a rendezetlenségben, és könnyűvé tegye a látszólag nehéz feladatot, megtalálva a rendet a zűrzavarban.
A dolgok, amelyek velünk történnek - legyen az egy probléma, amelyet szerettünk volna elkerülni, vagy egy öröm, ami örökké tart -, már az első pillanattól kezdve a múltunk részét képezik. Éppen ezért nem állhatok meg azon gondolkodni vagy sajnálkozni, hogy mit csináltam rosszul, vagy mit kellett volna tennem, mert az - bármennyire is szeretném - már soha nem fog bekövetkezni, és ezekért a sajnálkozásra vesztegetett másodpercekért, percekért és órákért nagy árat kell fizetni.
A győzelmekből keveset tanulhatunk. Amikor viszont rosszul sülnek el a dolgok, amikor nehéz helyzetekbe kerülünk, és nehezen jutunk ki belőlük, amikor százszor próbálunk felállni, és százszor esünk vissza, és csak a százegyedik alkalommal találjuk meg a megoldást, akkor sok jó dolgot nyerünk, érettebbé válunk, és jobban megismerjük önmagunkat.
Önző dolog veszélybe sodorni az életem, mert valójában nem saját magamnak okoznám a legnagyobb kárt, hanem azoknak, akik szeretnek.
A hegyen csak akkor mászhatsz fel a csúcsra, ha utána lejutni is képes vagy.
Nem az előző versenyek rangsorai mutatják meg, hogy mire képes valaki, hanem az, amit az aktuális versenyen bizonyít.
A rajtnál mindannyian egyenlők vagyunk. Nem lehet különbséget tenni az emberek között az alapján, amit korábban elértek, mert csak az lehet a mérvadó, amit most képesek bizonyítani.
Nem az az erős, aki elsőként ér célba, hanem az, aki a leginkább örömét leli abban, amit csinál.
Akárhány győzelmed lehet, azok csak és kizárólag számodra lesznek értékesek, és ezen a területen kívül egészen biztosan vesztes leszel. Bárki lehet király a saját házában, de ha idegen helyre kerül, sebezhetővé válik, és veszít.
Amikor elveszíted az utad, és a vonat, amelyen utazol, megáll, mert már az összes határon átjutott, amelyen át akart jutni, akkor rájössz, hogy valójában egyetlenegyen sem jutottál át, mert egyetlen cél sem lehet valódi, és egyetlen győzelem sem lehet értékes, ha az nem a saját bensődből fakad.