Amikor felülmúlod a példaképeidet, és a saját bálványoddá válsz, a sport elveszíti a varázsát. A példaképek arra szolgálnak, hogy kijelöljék az utat, és megmutassák a célt, amiért küzdened és dolgoznod kell. Amikor mindezt elérted, és már csak egyetlen ember van, akit felülmúlhatsz, és akiben megmutatkozhatsz, és az az egyvalaki te magad vagy, nos, az azt jelenti, hogy semmit sem értettél meg.

Az elme olykor furcsa játékokat űz velünk. Kitörli a fájdalmas emlékeket, és saját jóllétünk érdekében csak az euforikus pillanatokat őrzi meg. Az edzésekkel is ez történik: felidézed az előző évet, és csak arra a napra emlékszel, amit lenyűgöző eredménnyel és jó érzésekkel zártál. Csak az a hét marad meg benned, amikor képes voltál napi hat órát nagyon gyors tempóban végigfutni. Sohasem jutnak eszedbe a napok, amikor szenvedtél.

Mesélhetsz történeteket, leírhatod, mit láttál, hogy az emberek is láthassák. Készíthetsz az embereknek fényképeket. Elmondhatod, hogyan énekelnek a madarak, és hogyan ringatózik a hó a fák lombjain. Leírhatod, sőt akár éreztetheted is másokkal, hogy milyen, amikor fújja a szél az arcodat, vagy amikor érzed az ázott föld illatát. De sohasem érheted el, hogy ugyanúgy érezzenek, ahogy te éreztél, ugyanúgy sírjanak, ahogy te sírtál, és olyan hevesen verjen a szívük, ahogy a tiéd vert ott, abban a pillanatban.

Meg kell tudni különböztetni a küzdelem miatt érzett fájdalmat attól az érzéstől, amikor a testem azt kéri, álljak meg, mert különben még súlyosabb következményekkel kell számolnia. Az a gond, hogy az ilyen pillanatokban teret nyer a fájdalom, és a gondolatok egy másik síkra helyezkednek, hogy elterelődjenek. Egy olyan helyre, ahol nincsenek színek, ahol minden fekete és fehér, élet vagy halál.

A természet apró szigetekre szorult vissza a hamis és mesterséges világ tengerében, szigetekre, ahova az ember ellátogathat megcsodálni, fényképet készíteni a lakóiról - legyen szó állatokról, növényekről, fákról, sziklákról, folyókról vagy hegyekről, mintha valami különleges kiállítási darab lennének egy múzeumban, anélkül, hogy felfogná, hogy valaha ezek a sziklák, völgyek, folyók nem védelemre szoruló örökség voltak, hanem saját otthonunk, saját szupermarketünk, saját iskolánk. Egyszóval a saját bolygónk.

Felesleges idegeskednem ahhoz, hogy véghezvigyek valamit, amiben jó vagyok. Hiszen rengeteget edzek, évente csaknem háromszázhatvan napot felkészüléssel töltök. Olyan ez, mint amikor egy péknek remeg a lába az izgalomtól, mert azt a feladatot kapta, hogy süssön egy különleges kenyeret. A kenyér az kenyér, és a péktől függő tényezők függvényében sikerülhet jól is, meg rosszul is, a recept azonban mindig ugyanaz lesz, nem számít, hogy hétfő van vagy vasárnap.

Vajon nem pont ezt keressük, amikor megmászunk egy hegyet? Amikor a hegycsúcsokon és gerinceken futunk végig? Az érzést, hogy emberek vagyunk, parányiak és jelentéktelenek a világban, ahol a természet felfoghatatlan ereje vesz körül minket? Mint egy csecsemő, aki édesanyjához bújik, hogy védelmet keressen az ismeretlen és hatalmas világgal szemben. Harcolunk a győzelemért, vagy, ami ugyanaz, azért, hogy észrevétlenek maradjunk, hogy ne verjük fel álmából az óriást, a körülöttünk szunnyadó gigászokat, míg elérjük édesanyánk karját.

Adott esetben bármilyen apró és jelentéktelennek tűnő döntés is meghatározhatja a sorsunkat. Ha meghoztuk a döntést, utólag néha fájdalmasabb és nehezebb visszacsinálni, mint előrenézni és megtalálni a megfelelő megoldást.

A haláltól való félelem rémiszti meg az embereket akkor, amikor megszakad minden kapcsolatuk az ember alkotta világgal. Génjeink megszokták a racionális világ nyújtotta biztonságot, ahol minden a saját védelmünket szolgálja, és ha megszűnik ez a védelem, akkor hirtelen úgy tűnik, életünknek bármely pillanatban véget vethet valamilyen ismeretlen veszély. Irracionális dolog, de ez a félelem az, ami átveszi az uralmat fölöttünk, és az emberi közösség karjaiba sodor, ahol védve érezhetjük magunkat - bárhol a világon, ahová elér a kéz. Cserébe elveszítjük ösztöneinket, melyek segítenének e világ határain túlra merészkedni.

A korlátok nem a testünkben rejlenek. Sebességünket, erőnket természetesen a testünk határozza meg, de az igazi korlátok, amelyek eldöntik, hogy feladjuk vagy folytatjuk a küzdelmet, amelyek lehetővé teszik álmaink megvalósítását, függetlenek a testünktől. Csupán az elménkén, a motiváción múlnak, azon, hogy mennyire akarjuk az álmainkat valóra váltani.

A célszalag, amit átszakítunk, nem az, amit az önkéntesek tartanak, hanem az, amit álmainkban felállítottunk.

Mit jelent győzni? Mi az igazi győzelem? Mi az, amitől a célvonal átlépésekor libabőrös leszek, olyan, mintha lebegnék, nem bírom visszatartani a könnyeimet, fel akarok kiáltani, és egyszerre szeretnék elfutni és a földre roskadni? Mitől érzem mindezt ezen a buborékon belül? Az igazi győzelem nem a célszalag átszakítása, nem az, amikor megpillantom a nevem az eredményjelző táblán, nem az, amikor fellépek a dobogó legfelső fokára. Ezektől nem kezd az ember lába remegni a félelemtől, az érzelmektől. A győzelem, az igazi győzelem az, ami mindannyiunkban ott van legbelül. Amikor a felkészülés és a befektetett munka ellenére sem hisszük el, hogy sikerülni fog, és aztán mégis sikerül. Mert úgy tűnik, hogy a sok gondolkodás, tervezés és számolás, a hosszú edzések során hiába mondogatjuk magunknak, hogy képesek vagyunk rá, tudatalattink valahogy mégis kétkedik, azt súgja, hogy lehetetlen, hogy túl szép lenne, túl csodálatos, túl hihetetlen ahhoz, hogy megvalósuljon. Hogy célkitűzésünk puszta álom. És amikor áthaladunk a célvonalon, amikor hátranézünk, és látjuk, hogy mégis igaz, itt állunk hús-vér valónkban, az álom valóra vált - ilyenkor érti meg az ember, hogy ez a valódi győzelem.

A verseny az egész élet, és a célvonal elérésével lezárul. Ami utána következik, az nem létezik, egyetlen célunk csupán az lehet, hogy minél előbb elérjük azt a pillanatot. Nincs értelme azon gondolkodni, milyen következménye lehet az erőfeszítésnek, hogy milyen sérüléseket szedhetünk össze, mert a stopper leállásával minden megszűnik. Az élet, amit létrehoztunk, véget ér, hogy aztán egy következőt keressünk.

Minden futónak megvan a saját természetes stílusa, melyet követnie és tökéletesítenie kell. Van, aki rövid, van, aki hosszú lépésekkel fut. Van, aki felemelt fejjel, van, aki előrehajolva. Van, aki tartalékol, és van, aki az első pillanatban támadásba lendül. Nincs olyan technika, amelyik mindenkinek ideális, de mindenki megtalálhatja a számára ideális technikát.

A futás ugyanolyan művészet, mint a festészet vagy a zeneszerzés. Egy mestermű létrehozásához négy alapfogalommal kell tisztában lenni. Ezek a technika, a gyakorlás, a tehetség és az inspiráció. Mindezeknek dinamikus egyensúlyban kell lenniük.