Magános csevegéssel repdes a madár a puszta s lefosztott ágon, melynek titkos barlangjai alatt a boldog tavaszkor párjával a szerelmet érzette s éneklette. A természet szünnapja beállt.

Szükséges az embernek az ember. Ki rontja öszve azt a hatalmas kívánkozást, hogy egynemű valóságokkal élhessünk?

A boldogtalan oly örömest csatolja magát a boldogtalanhoz; itt talál egyetértő szívet, melyet a balsors csapdosásai meglágyítottak. A boldog hideg tekintettel megy el mellette, és szalad azon kedvetlen érzéstűl, mely belső részében titkosan mozog: Neked is így eshet!

A jó állapot öszveszorítja az érzést, bebőrödzi a szívet. - Csak magát szereti a gazdag, fut látása elől is a nyavalyásnak, mint a kényeztetett gyermek.

Ha az éj titkokkal teljes árnyéka beteríti a földet, midőn a természet elszenderedett és innepel - akkor támadnak fel leghatalmasabban érzései... Oly édes, bájoló érzés - és mégis fájdalmas. Az örömtűl dobog szívem - és mégis könnyel telik szemem.

Telhetetlen szív! mikor lesz vége vágyódásidnak, melyek oly akaratosak, mint a makacs gyermek kedve. Mit kívánsz, mit óhajtasz?

Az asszonyi nemben is miért kellene csak Kleopátrák és Aspasiák emlékezetét fenntartani? - Azok a szeretetreméltók, akik elfelejtetnek, mert nem ültek királyi székben, vagy - nem szerettettek olyanoktul, akik trónusban ültek... mert jó szíveket nem bizonyíthatták meg királyi ajándékokkal... és nagy elméjeket nem trombitálták a világ előtt, de híven tűrtek, híven szerettek, férjeket és háznépeket boldoggá tették, szüleik örömei voltak, jó anyák, jó feleségek, jó leányok: miért nem érdemlenének ezek emlékezetoszlopot?

Mint csudálkoznak kisírt szemeimen? Nem tudják, a boldogok! mi szorongat belől, mi fojt el sokszor, mint ha a levegő kiapadt volna körültem... Híjamat érzem, egy része szívemnek nincs betöltve... Én mindenhez olyan jó vagyok, és engem senki sem szeret! Szeretetlenség! a te hideged kínzóbb az elkárhoztak kénköveinél!

Ez az epesztő egyformaság kiemészt unalmával. Egy nap olyan, mint más... Azon baj, azon kínzás, azon reménytelenség... Az idő szakasza felváltja a mást. A nyári hő meleg összeolvad már a hívességgel, mely az ősz közellétét jelenti. A szürke napok sokasodnak. A gyenge felhőkkel bevont ég gyakrabban meglátogat édes melankóliájával... Az én állapotom mindég ugyanegy. Így kell-é nékem vajjon mindég élnem?

Ez az édes szédelgés, ez a szemfényvesztő elbódulása a szívnek nem a mi hatalmunkban áll. Nem akaratunktól függ, hogy szeressünk - de az okosság azt megelőzheti, hogy azt ne szeressük, aki arra nem érdemes.

A szerencsétlenség elveszti fullánkja leghegyesebb éleit azokon, akik elfelejtették a szemfényvesztő reménységeket.

A gyötrelem és gyönyörűség határosak, és minden szempillantásban összetalálkoznak. A szerelem a legmagasabb tetője a boldogságnak, de változhat a boldogtalanság legmélyebb örvényévé.

Szent, áldott és jó dolog a nyelven magán dolgozni.

Sírom szélérűl mondom, hogy örömest szenvedtem... Azzal a gondolattal szállok le csendességem boltjába, hogy hív voltál... és ha az nem voltál - én megbocsátok... Ott, ahová én megyek, nincs haragtartás! Ott majd öszvetalálkozunk, és ott majd - bátran szerethetünk.

Ily édesen szenvedni; szomorkodni, anélkül hogy tudnád - miért?... az egyedülvalóságot jobban kedvelni minden mulatságnál; örömest magánosan lenni a világos tavaknál, a kőszálakon és a homályos erdőségben, minden gyönyörűséget csak az kies természetbűl szívni vagy csak egyetlen egy léleknek társaságát kívánni, akinek ezt mind megmondhatnád, és aki azt mind elfogadná... Micsoda, ó, micsoda állapot ez? Itt olvadnak egybe a menny gyönyörűségei a kínok helye gyötrelmeivel.