A hangya döglött legyet cipel, de a hangya túl kicsi ahhoz, hogy élhessen, a légy elég nagy volna hozzá, de döglött, az eleven hangya mozgatja, ezért mégis élőnek látszik, az élő halott, a halál terhétől a halott élőnek látszik, de valójában nem az. A halál és az élet elválaszthatatlanul összefonódik, a halál átjárja az élet teljességét, és ez a szöveg szinte minden pillanatában és minden szintjén tetten érhető. A halál megeszi az életet, és jelen van mindenben.

A káromkodások hidegek. A káromkodáshoz nem kell dália, nem kell kenyér, se alma, se nyár. Nem szagolgatásra, nem is evésre valók. Örvénylésre és leülepedésre valók a káromkodások, rövid tombolásra és hosszú mozdulatlanságra. A halánték lüktetését lefelé pumpálják, a csuklóba, a tompa szívdobbanást pedig föl, a fülbe. A káromkodások hergelik és fojtogatják egymást.
Ha a káromkodás megtörik, akkor soha nem is létezett.

Kis kincsek azok, amelyeken ez áll: Itt vagyok.
Nagyobb kincsek azok, amelyeken ez áll: Emlékszel-e még?
De a legszebb kincsek azok, amelyeken ez áll majd: Itt voltam.

Elmondani csak akkor lehet valamit, ha le is tesszük a terhét annak, amit elmondunk.