Nem szeretem az "örökség" szót, a család bűze árad belőle, avas szag, a halál szaga, de a "továbbadás"-t, igen, a továbbadás, az már tetszik.

A macskám halott, mert ő sosem beszélt velem. Általa megértettem, meghallottam dolgokat, és tudom, hogy amikor az ölembe telepedett, oldotta a szorongásomat, levette rólam a stresszt. Beszélni viszont sosem beszélt, míg az emberi lények, azok, akik elkísértek engem nevetésben, gondban, dühkitörésben vagy szeretetben, ők nem halottak, ők folyton itt vannak körülöttem, és beszélgetünk egymással.

Minden olyan dolgot elhessegetek magamtól, ami a múlthoz tartozhat, a jelenben élek, a pillanatban. A múlt az, ami miatt "súlyos vagyok, rám nehezül, véraláfutásosra zúz önmagam".

A múlt, az a család, az az avasodás, a keserűség, a halál - szánok minden olyan embert, akivel találkozom, és látom, hogy vonszolja magát, akár a csiga, a hátán cipelve a családját, a halottait, a szakításait, a csalódásait, míg össze nem omlik az emlékek súlya alatt. Ha védtelenül odakínálod magad a múltnak, az élők és a holtak legyilkolnak, csak erre várnak.

Nem szabad hagyni, hogy az öregség megrohassza a lelkedet és a szívedet, el kell menni, el kell utazni oda, ahol még álmodozhatsz.

Sohasem láttam tökéletes harmóniát két ember között. Lehetnek harmonikus pillanatok talán. Nagy pillanatok. A kegyelem nagy pillanatai. De hogy a pillanat ismétlődjön - lehetetlen. Máskülönben vakká vagy süketté válnánk.

Úgy gondolom: csak a nők eredetiek, a férfiak reménytelen esetek. Unalmasak. Vannak férfiak, akik meghatóak, de ha megmondod ezt nekik, már nem azok.

Egy embernek, aki nevet - nincs szüksége a beszédre. A nevetés: maga a szó, a beszéd.

A megbocsátás luxus, pedig életmódnak kellene lennie.