A gondolat soha nincs végiggondolva. Csak forog maga körül. A kígyó a saját farkába harap, akár a végtelenség azték szimbóluma.

Nincs olyan emberi elme által teremtett vers, dal, mítosz vagy mese, mely vetekedhetne a természet - vagyis az evolúció - páratlanul izgalmas előadásával. Nincsenek olyan tündérek, najádok, nimfák, melyek akárcsak megközelítőleg olyan csodálatosak volnának, mint a természet valóságos teremtményei.

Az idő korlátozottságának tudata tartalmasabbá teszi az életet. A triviális dolgok elvesztik jelentőségüket, csak a lényegesek maradnak meg. Az ember kevesebbet foglalkozik azokkal, akik nem szeretik, és többet azokkal, akik szeretik. Nem néz tévét, nem olvas újságot, viszont egyre több olyan könyvet olvas, melyben a szerzőnek van valami mondanivalója. Kevesebbet törődik a presztízzsel és a látszatokkal, és igyekszik értelmes tevékenységgel kitölteni minden idejét. Igen, mondja Noll, csak a halál biztos tudata adhat értelmet az életnek.

Egyikünk sem képes fölfogni, hogy végtelen hosszú időn keresztül nem létezünk majd. Furcsa, milyen gyötrelmes számunkra ez a gondolat, holott azt tökéletes egykedvűséggel vesszük tudomásul, hogy végtelenül hosszú idő előzte meg a létezésünket.

A DNS szemszögéből nézve az egész biológiai világot olyan eszköznek tekinthetjük, amely az ő cél nélküli reprodukcióját szolgálja. Ebben a megvilágításban nézve a DNS csakugyan a legfőbb parazitának tűnik.

Nem tudjuk, hol és mikor vár ránk a halál, így inkább nekünk kell várnunk rá. A halál tudatos várása növeli az egyén szabadságát. Aki megtanulta az állandó szembenézést, már nem lehet többé gyáva. Aki megértette, hogy a halál nem az ördög mesterkedése, a gonoszságokkal találkozva többé nem szenved úgy, mint azelőtt. Az élet: szolgálat, a halál: felszabadulás.

Mindannyian tudjuk, hogy egyszer meg kell halnunk, mivel azonban nem ismerjük a pontos időpontot, nem veszünk tudomást erről a tényről, és inkább mindennapi problémáinknak szenteljük magunkat. Életünk gyakorta értelmetlennek tűnik. Akik a halál küszöbén állnak, sohasem osztoznak ebben az érzésben. Bármily paradox, csak a halál bizonyossága adhatja meg az élet igazi értelmét.

Nincs korunk emberének más választása, mint a tagadás struccpolitikáján, a babonák ostobaságán vagy a miszticizmus ködén át való botorkálás? A felvilágosult eszmék sugallta büszkeség a légies pókhálóhoz hasonlóan szétfoszlik, ha küszöbön áll a halál?