Szeretlek ilyen boldognak, nyugodtnak és gondtalannak látni, és szeretem a tudatot, hogy részben én vagyok az oka.

A férfiak azt hiszik, hogy bármi, amit a nő kiejt a száján, megoldásra váró probléma. Nem pedig valami homályos gondolat, amit szeretnénk megcsócsálni és megbeszélni valakivel, aztán megfeledkezni róla. A férfiak cselekedni akarnak.

Önző vagyok. Azóta akarlak, hogy beestél az irodámba. Törékenyen szép vagy, őszinte, meleg, erős, szellemes, csábítóan ártatlan... Bármeddig folytathatnám. Lenyűgözöl. Kívánlak, és a gondolat, hogy valaki másé legyél, olyan, mintha kést döfnének sötét lelkembe.

Ha elhagysz, az olyan lesz nekem, mint a világ fény nélkül. Sötétben élnék. Nem akarlak elhagyni. Csak félek, hogy te hagysz el engem.

Tudom, és megértem, miért olyan fontos neked, hogy megvédj. És valahol szeretem is. Tudom, hogy szükségem van rád, mellettem állsz, ahogyan én temelletted. De ha van jövőnk együtt, akkor bíznod kell bennem, és bíznod kell az ítéletemben. Igen, néha tévedek, hibázok, de tanulok ezekből.

Olyasmi elvesztése miatt sírok, ami sosem volt az enyém. Milyen nevetséges! Gyászolni valamit, ami soha nem is volt - az istenverte reményeimet, az istenverte álmaimat és megkeseredett várakozásaimat.

A szemembe néz, és egy pillanatig, vagy tán örökre, állom aggódó, égető tekintetét. Aztán a figyelmem a szép formájú szájára terelődik. És huszonegy évem során most először azt akarom, hogy megcsókoljanak.

Néha már az is megfordul a fejemben, hogy valami baj van velem. Talán túl sok időt töltöttem romantikus irodalmi hőseim társaságában, és emiatt túl magasak az eszményeim és az elvárásaim. De a valóságban még senkitől nem éreztem így magam.

Hiszek abban, hogy ha bármilyen területen sikeres akarok lenni, ahhoz az kell, hogy mestere legyek ennek a területnek.

A férfiak nem igazán bonyolultak. Nagyon egyszerű teremtmények. Általában arra gondolnak, amit mondanak. Mi pedig órákat vesztegetünk azzal, hogy próbáljuk kielemezni, mit is mondtak.