Ha próbálsz valaki lenni,
maradj az, aki vagy!
Másból már van annyi, mint csillag az égen,
belőled csak magad. Egymagad.
Én szállok az idővel és a széllel szembe talán,

Telve a reménnyel: aki elment, vár még rám.

Én esküszöm, hogy mosolyogsz még rám,

Én nem hiszem, hogy sosem érsz hozzám.

Nem büntethet az ég, ha így állok eléd,

Lelkemben bűntelenül,

Mert hiányzol.
Most először mondom el, most hinned kell nekem.
Legalább te maradj itt velem!
Annyi minden változik, s nem biztos semmi sem,
Legalább te legyél az nekem!
Sosem vagy egymagad, csak túl kicsinyke vagy,
várj, míg felkel majd a nap.
Tudod, nincs mennyország, de minden síron nő virág.
Várj, míg felkel majd a nap.
Ezért együtt leszünk, míg végtelen az éj.
Együtt, míg a nap utoljára kél.
Együtt mondjuk annak, ki még fél:
te csak várj, míg felkel majd a nap.
Miért kell oly sok beszéd
Hisz az első szóból mindezt érthetnéd
Miről a szám csukva beszélt.
Szökünk a sötétség elől,
Falakon átrohanunk,
Ezek mi vagyunk, a szabadság vándorai.
A dolgok úgy szakadnak félbe, mint az élet.
Ne mondd, hogy az, ki bátor volt megszületni,
Mind hős, ha majd tenni kell.
Az álmom rég majd békében úgy ébredni,
Hogy ezt hősök nélkül értük el.
Még engedem, hogy ár sodorja, szél kavarja életem, ameddig jó nekem,
De azt hiszem, most van itt a perc, hogy fogd a két kezem, az kell nekem,
Mert ha itt vagy velem, a szívem megpihen.
Itt vagyunk, ki tudja, kit ki hívott, mégis itt vagyunk, sokáig itt leszünk,
Szárnyalunk, mint földre tévedt égben járó angyalok, és néha szenvedünk,
Álmodunk, a tények szürke tengerétől elfutunk, ezek vagyunk,
Hiszen van még időnk, azért se változunk.
Azt sem tudtuk, hogyan szeressünk, csak fogtuk egymást,

Amíg dühöngött a szerelmünk, nem láttunk mást.

Te sem bírtad már a kalitkát, miért maradnál,

Hiszen minden szívnek szárnya van, s néha elszáll.
Volt, amikor messzire szálltam,

Többé már nem bír el a szárnyam,

Elfáradt már, mégis szállni kell.

Mindig álmodtam egy szebb világról,

S lassan eltűnök a nagyvilágból,

S még nem jöttem rá, miért vagyok én.