Arcodba temettem
szerelmem, mindenemet.
Szikkadt földön, köves égen
hol keresselek?
Álmaimban gyönge álmod
sohasem kisért.
A hold párkányain jár ki
nem halt, mert nem élt.

Elporlik a jelen és a jövendő,
de nem pusztul el sohasem a múlt.
Aki egyszer átlépte a teremtés
vaskemény, átjárható kapuját,

Te jössz, rám nézel - én tükörben élek.
Te megérintsz - én kísértet vagyok.
Egyszer megöltél - most miért ölelnél?

A tó kiszárad, a víz elszivárog,
a hold elfogy, homokszemek peregnek.
Az én valóságom is elszivárgott.

Könnyek, vaskések, hová lettetek?
Elmondhatatlan telek, elporlott alkonyok?
Kettőnk között már rég a szél bolyong.

A nyári égből havazik. A lélek
papírjára ráfagytak
a szavak.

Elmúlt örömöt festek. Mit tanácsolsz?
Aranyzöld lombot vagy sárga
avart?

Lelkem, mondd, mennyi szenvedést viselsz el?

A múlt fáj-e vagy hiánya? Ahogy
kékes lánggal a kettő összeolvad.
A jóvátehetetlen múlt s a semmivé
porló visszateremtő látomás?
A képlékenyen ránk fagyott idő.

Valójában emlékeinkért élünk. Minden nap, minden órában, másodpercben, a végtelen sok pillanatban, és e végtelenül sok pillanat végtelenül sok benyomásában úgy érezzük, hogy világban-létünk energiáit gyűjtjük. Számunkra ezt jelenti az én létezése: az, ami emlékké lesz, egyszerre idő és időtlenség, jelen, a jelen áttűnése a múltba, és még inkább a jövőbe: a megtörtént áttűnése az emlék jövőjébe.

Megtanultam - és ez az öregség nagy áldása, hogy az ember megtanulja -, hogy nem egyértelmű az igazság. A dolgokhoz sokfelől lehet közelíteni, s minden közelítésnek van érvényessége.

Művészettel foglalkozni és érteni, egymással szinkronban megélt szenvedés és gyönyör. Talán nagyobbrészt fájdalmas gyönyör, ezért lehetetlen megszabadulni tőle. Dimenziót váltani segít, létélményeket mutat. Olyan ez, mint a kábítószer, rákap az ember, a saját démonjává teszi a művészet szeretetét. Soha többet nem lehet szabadulni tőle.

Mindent hallani ami egyszer lélegzett az időben
minden van ami volt
de fent de fent a szem sós parazsában
él ami nincs.