A világ is több sokkal, ha kinyujtózunk, nagy hegyekre mászunk.

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S lelkemben halkal fuvoláz a vágy.

Megőrized-e lángvirágom,
mit kezem szivedre tűz?
Heve: nyaram, s ő nyíló berkem:
gyomnyi fekete tűz.

Néha szigetek buknak föl fejünkben, madarak szállnak el
fölöttük, új, csodálatos növényzet magvait hullajtják rájuk
A gép arcából is csurog verejték, anyák szeméből könny,
rólunk a munka olajcsöppjei
Lassan így fordul tovább a világ.

Amióta megláttalak,
Illatosabb a mező
És azóta tövis nélkül
Áll a büszke rózsatő.

A földön semmi nem örök...
A fákon árnyak nőnek este,
A félhomály is nyöszörög.

Győzünk mi mindig,
Mindnyájan győzünk szomorúan,
Minket a szívünk győzni indít.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!

S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

Tudom, hogy most már nem szeretsz, írod is, hogy nagyon-nagyon végtelenül szerettél - így mondod, múlt időben. Én nagyon szeretlek most is, minden ingadozásod és mindenek ellenére. Félre sem vonulok, nem is lépek elő, vagyok és leszek, ahol, ahogyan hagysz.

Tudod, szivem mily kisgyerek -
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.

Én se hinném el talán,
ha nem tenéked mondanám.

Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.

Ha nevetnél, én is örülnék,
Vacsora után melléd ülnék.
Te az én szivemet elkérnéd
S én hosszan, sok szépet mesélnék.