Milyen türelmetlenek vagytok ti, emberek! Az idő sohasem fogy el. Mindig ugyanannyi lesz előtted, mint mögötted! Vagyis mindig középen fogsz állni. Mindig ugyanannyi lesz az emléked, mint amennyi a kíváncsiságod! Erre ti mit csináltok? Naptárakat rajzoltok és ébresztőórákat szerkesztetek, gyűjtitek, méritek és zsugorgatjátok, ami elfogyhatatlan.

Mert mi vagyunk
az igazi temető, szívünk a megtelt sírgödör,
fekszik benne az ifjú halott, jár, kél, él,
mosolyog, sorra mondja az emlékeit, verset
ír, Párizsba utazik, fényképeket mutogat,
soha el nem múló nyárban csónakázik,
soha nem öregszik, s míg élünk, meg sem halhat,
s vigasztalásul kigyújt bennünk egy kis örökkévalóságot.

Nincs szebb, mint az élet, és nem is érdemes szebbet kitalálni!

Vidám lelkem senki se érti,
Se gyerek, se nő és se férfi,
Senki, senki itt a világon,
Mi is az én titkos nagy álmom.

Kint is bent is nagy vacogás,
ringassuk hát a Gyermeket,
nem válthat meg már semmi más,
csak a jóság, a szeretet.
Szép hitedet ne veszítsd el,
nem élhetünk üres szívvel!

- Mi semmi?
- A magányosság, az semmi! - mondta Pom Pom. - A kettőnk magányossága, még az is semmi!
Bogyó lassan magához tért, már nem suttogott, kíváncsian megkérdezte:
- Hogyhogy semmi?
- Úgy, hogy semmi, mert van nála nagyobb is! - vágta rá rögtön Pom Pom. S nehogy abbamaradjon a beszélgetés, gyorsan folytatta:
- Mert ugye aki beszélget valakivel, az már nem annyira magányos! Vagyis van nálunk magányosabb is!

Ha szereted, viszont szeret.
Ha mosolyogsz, ő is ám!
Ha bánat ér, megosztozik
szegény szíved bánatán.

Legszentebb dolog a barátság,
többet ér, mint minden királyság.