Neked még azt is megbocsátom
hogy nincs mit megbocsátanom,
kegyetlenül jó vagy te hozzám,
a jóságod már fájdalom,
neked még azt is megbocsátom,
hogy vak gyanúsításaim
miatt én bűnhődöm, felőröl
a magam-fabrikálta kín,
neked még azt is megbocsátom.
Azóta az emlékezés nélküli városban járok, a Nevetés és Felejtés könyve a kezemben, könnyeim szépek és láthatatlanok, hát megadatott neki a megbocsátásom: tessék.
Azért fogadunk el valakit, mert nekünk, hozzánk jó; azért bocsátunk meg valakinek, mert rosszat okozott nekünk. Jóságukért fogadjuk el az embereket, rosszaságukért bocsátunk meg nekik.
Sokkal építőbb lenne, ha az emberek megpróbálnák megérteni állítólagos ellenségeiket. Megbocsátani sokkal hasznosabb, mint felkapni egy követ és hozzájuk vágni. Még hasznosabb megbocsátani, ha dühöd csillapíthatatlan. Élni a lehetőséggel, hogy a rossz helyett magunknak és másoknak is jót tegyünk, ez a legnagyobb megpróbáltatás.
Először is: amit elfelejtesz, egyáltalán nem leszel képes megbocsátani. Elfeledett bűnt nem lehet megbocsátani. Éppen azért van szükség bocsánatodra, mert nem tudod feledni, ami történt, az emlékezeted pedig még jóval azután is életben tartja a fájdalmat, hogy a kiváltó oka abbamaradt. Az emlékezés a fájdalom elraktározása. Pontosan ezért van szükség a megbocsátásra.