Oh! kedvesem, hol s merre jársz már?
Oh! jöszte, hallgass: híved itt vár,
Mély s magas hangon dalol.
Ne kóborolj, szép ledérke:
Szeretőké a nap vége,
Okos ember tudja jól.

Ami nincs, az hiányként létezik.

Messze, messze mentél,
Hogy megmutasd, mily mélyen bennem élsz,
Hogy egy hatalmas és bús szerelemnél
Érezzem, hogy az életem egész!

Könnyebben elviseltem volna, ha megöl ebben a pillanatban, mintsem egyujjnyival is távolabb kerüljek tőle.

Ölelő karod
hiánya nyomán fázom
te vagy világom.

Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet...
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk együtt még halni sem lehet!...

Fölkereslek, hogy
ne kelljen rádöbbenned:
magamra hagytál.

A magány: nagy társaság; az elhagyottsághoz legalább kettő kell.

Nem rá tartozik, hogy nélküle csak tengődöm, hogy mellette, általa virulok ki. Nem kötöm az orrára, hogy távolléte majdnem olyan szorongást kelt bennem, mint a fogorvos várószobájában, ülő páciensben a rendelőből kiszűrődő hangok: a villanyfúró sivítása és a soros áldozat metsző sikolyai. Tiszta Hollywood ez az érzés.

A régi, ismerős, százszor megjárt gyalogút volt, mégsem ismert rá. Azt hitte, idegen helyen bolyong. Hát a brezinai háztáj hová lett? Minden úgy áll, mint azelőtt, szemben a bércek, alant a selyem rét a futó patakkal, a kerekes kút az udvaron, s a nagy vályú az akol mögött. Minden, minden ott van, minden, minden úgy van, s még sincs ott semmi és még sincs úgy semmi... valami hiányzik, üres, néptelen az egész ház tájéka.

Elmentél,
és magaddal vittél engem is,
aki itt maradt,
nem hasonlít hozzám.

Miként a tiszta űrben a világok,
lebeg keringve bennem a hiányod

Annyira megszoktam kettesben, hogy már-már úgy érzem: csak félig vagyok.

Az élet nem egyéb, mint hiányérzetek összessége.

Őszre emlékeztető reggel.
A fény kiröhögi a lila organzát.
A polcon, porcelánfejű babák hosszú sora emlékeztet arra, hogy mennyire nehéz szöget verni a Nélküledség vájta semmibe.