Minden nap meghozza a maga hírét, és a híreknek ragadozó karmuk van, és tépik szét az eleven húst.

Az emberek nehezen viselik, hogy nincs többé, miben reménykedjenek. Megállnak az utcaszegleten és várják, hogy jöjjön valaki és mondjon valamit. Mindegy, akármit, csak biztasson egy kicsikét.

Bizony elfogyna bennünk a lélek, ha a szenvedés nem növelné mindennap kétszer annyival.

A csalódás mindennap elvisz az ember lelkéből egy darabot.

Egy hajóroncs árbocához kötözötten állni, tehetetlenül várni, várni és nézni ki a reménytelen szemhatárra, és fehér mentővitorlát vélni minden hullámtarajban. Látni révlámpák fényét, hallani hajószirénák hangját. És mégsem látni semmit, és nem hallani semmit és várni, ez is van olyan kín, mint a szenvedéssel történés maga.

Nem mindig azok a napok a legnehezebbek, amelyeken történik valami velünk. A rettentő nemtörődés lassú, béna órái is megviselik a lelket.

Most, hogy elmúlt, csak most fogjuk fel, hogy a kétségbeesés felett is volt még remény.

Arra gondolt, hogyha majd a kisleánya megszületik, neki meg kell tanulnia mindent, amit az anyja nem tud. És mikor fiatal lesz, azt is meg fogja tudni, hogy az emberek sohase lehetnek egészen boldogok. Egyszerűen fogja neki megmondani, úgy, hogy megértse, és ne kelljen később fájdalmasan elhervasztania önmagában azt, ami senkinek sem kell, amire észrevétlenül mindég azok tipornak rá, akiknek hasztalanul nyújtaná oda.