A mai szülők 20 év alatt akarják felkészíteni a gyerekeiket az életre ahelyett, hogy megtanítanák őket arra, hogyan tudnak egy életen át alkalmazkodni a változó körülményekhez. És azon sem igen gondolkodnak, mit tesznek akkor, ha a gyerekeik már felnőtt emberek lesznek. Végképp elmúltak azok az idők, amikor csak azért élt és dolgozott az ember, hogy felnevelje a gyerekeit, majd a szó szoros és átvitt értelmében nyugalomba vonult. Napjainkban azok a szülők, akiknek a gyermekei már elhagyták a szülői házat, egyfolytában azon törik a fejüket, mivel töltsék ki a hosszúra nyúlt életet.

A hosszú élet komoly siker, de egyúttal ijesztő kilátás is.

Sokan, amikor az öregedésre gondolnak, a szüleik vagy a nagyszüleik életét tekintik mintának, és hasonló módon képzelik el az életnek nevezett háborgó tengeren rájuk váró utat. De a nagyszüleink és a saját korunk között négy generáció született, és ezek körülbelül 100 éven ívelnek át. Éppen ezért tévedés a javából, ha a szüléink és a nagyszüleink élettörténeteiből akarjuk kikövetkeztetni, hogyan fogunk megöregedni. A mi öregkorunkra már nem érvényesek azok a történetek.

A legsikeresebbek éppen abban vagyunk, hogy egyre tovább egészségesek maradunk, aminek azonban az a következménye, hogy egyre öregebbek leszünk.

A mai idősek azt állítják, hogy az életük megkérdőjelezhetetlen érték, még a legmagasabb életkorban is. Tőlük lehet megtanulni, hogyan öregedhetünk meg úgy, hogy ne legyünk öregek.

Nem azért öregedünk meg, mert élünk, hanem egyszerűen azért, mert "vagyunk". Ez egy egyetemes érvényű elv. A könyvek, a poharak, a rugók és a mosógépek akkor is elöregednek, ha nem használják azokat. Ahogy telik az idő, az anyagban törések keletkeznek, és idővel ezek a tárgyak a legkisebb terhelésre is szétesnek. Ez ugyanaz a mechanizmus, mint amikor károsodások alakulnak ki az élőlényeket alkotó szövetekben, és az emberek megbetegszenek, majd végül a kialakuló rendellenességek következtében meghalnak.

A modern korban egy életen át kell fejlődnünk és alkalmazkodnunk. A társadalmi és technikai haladás olyan tempóban zajlik, hogy az egyszer megszerzett tudás és készségek hamar elavulnak, amire társadalmi szempontból az emberek nincsenek kellően felvértezve.

A test nem egy ernyedt zsák, amely passzívan állja az ütéseket, majd egyszer csak összecsuklik. A test válaszol; az elszenvedett károsodásokat megpróbálja kijavítani, vagy ahol lehetséges, pótolni a szöveteket, hogy ne keletkezzen maradandó károsodás, illetve heg. Minden jel arra mutat, hogy az ismételt testi erőfeszítés erősíti testünk regenerálódási képességét, aminek következtében a károsodás és a regenerálódás közötti egyensúly a fokozott terhelés ellenére helyreáll, és lassabban keletkeznek maradandó károsodások.

Az öregedés biológiai mechanizmusát egy lehasznált, ócska autó működéséhez tudnám hasonlítani, amely kattog, zörög, majd egyszer csak leáll. Az autó rendszeres karbantartása, a kopott alkatrészek folyamatos javítása és cseréje megakadályozhatta volna a végleges leállást. A megelőző karbantartás azonban drága mulatság, amire nem mindig jut pénz és idő, ezért aztán nem is mindig, illetve nem mindig megfelelő módon kerül rá sor. A testünk is megelőző karbantartást igényel.

A sors, amely néha katasztrófa alakjában nyilvánul meg, elvileg más természetű, mint az öregedési folyamat, amely belülről rágja a testet, és addig gyengíti, illetve betegíti, amíg be nem következik a halál.

Mivel a szüleinktől a jó és a kevésbé jó tulajdonságok egyfajta egyvelegét kapjuk, senki sem tökéletes, és szinte senki sem átlagos.

Tévedés azt hinni, hogy a genetikai meghatározottsággal szemben tehetetlenek vagyunk. Igen, a genetikai kód bele van programozva a DNS-be, de a magas vérnyomás, a magas koleszterinszint vagy a nikotinfüggőség és a túlzott evésre való késztetés igen jól kezelhető, illetve jó eséllyel megelőzhető. Vannak diéták, vannak tabletták, van akaraterő és van kitartás, és vannak tanácsokkal szolgáló szakemberek. Az, hogy valakiben genetikailag jelen van a késztetés, még nem jelenti azt, hogy bele is kell törődnie abba, hogy a sorsa eleve elrendeltetett.

Az, hogy mikor betegszenek vagy halnak meg, még azoknál is megjósolhatatlan, akik nagyon tudatosan élnek. Az orvosok sem látnak a jövőbe. Hiába tudják diagnosztizálni a betegséget, az élet hosszát ők sem képesek megjósolni.

Gyakran hallható állítás, hogy az élettartamunk egyharmadát a génjeink határozzák meg. Egy másik harmadát a környezet, az életkörülmények, hogy gazdagok vagyunk-e vagy szegények, hogy dohányzunk-e vagy sem, hogy sokat vagy keveset mozgunk-e stb. A harmadik harmad pedig a véletlen függvénye. De nem szerencsés, ha ezt a három okot mereven különválasztjuk, mintha az egyik betegség genetikailag meghatározott volna, a másik pedig a mi hibánkból következne be, minden mást pedig a körülmények véletlen összjátéka magyarázna. Az, hogy valaki megbetegszik vagy meghal, egy összetett rendszer meghibásodásának következménye, amiben éppúgy szerepet játszanak a gének, mint a környezeti tényezők.

A természetes kiválasztódás és az evolúció nem korlátozódik csak és kizárólag a múltra és a távoli Afrikára, létezik és működik a jelenben és a nyugati társadalomban is.