Beh jó, hogy meggyilkolt szivemről
Másoknak nem beszélek.
Beh jó, hogy oly nyugodt vagyok s jót
Embertől nem remélek.

Ajkad mosolygása kárt csinált eszembe`;
Nem tudom, ki vagy, csak azt tudom: szeretlek!

Óh, szánj meg engem! óh, ne csábíts!
Én nem hozzád való vagyok.
Az én vergődő bús szivemmel,
Neked nem illik játszanod.

Hol vetted ezt a bűvös arczot?
Mért csábitsz, hogy ha nincs szived?...
Szép vagy, szeretlek nézni hosszan,
S mégsem ohajtlak, elhiheted.

Első szerelmem idejében,
Mikor láttam, hogy szíved értem
Megszünt dobogni, kérkedém:
Majd lennél egykor még enyém!

Nem az a vágy ég szíveinkben,
Nem az a nap az égen.
Nem az a május nyit virágot,
Nem, nem ismerlek én sem!

Szivemből téptem ezt a dalt
Hová képed van írva.
Majd elmerengsz: Ő írta, ő!
S fogod olvasni sírva...
Dalocska, szállj tovább!

Ah elvirult! ah elvirult,
A szív bimbó kora.
S érzem, mi se találkozunk
Az életben többé soha.

Volnék inkább a régi senki,
Kinek nevét csak szájad ejti,
S ne papiron, de kebleden
Lelném meg rémed`, szerelem!

Hozzád simulva, tűzhányó öledbe
Kábuljak el a mámorok hevétül
S ajkaddal ajkam sisteregjen egybe
A gyönyöröknek végső gyönyöréül.

Tanulj meg élni! A jót ne keressed
Rideg könyvekben, elszáradt szívekben.
Használd ki a mosolygó, röpke percet.
Üdvöt nem lelsz sehol, csak a jelenben.

Szeretlek önzésből, kimondom;
mert a midőn szemedbe nézek:
egyszerre tűrhetőbb a sorsom
s én kezdlek vigasztalni téged!

Vannak jó lelkek még a földön;
De elrejtőznek a világ elül.
A csacska hír hallgat felőlük,
Élnek s meghalnak, ismeretlenül.

Jó sorsom a fényt és az árnyat
Bölcsen felosztá, rendezé.
Nem ölt meg bennem semmi vágyat,
Örömem` unttá nem tevé.

Ah, vége, vége! Vagy ki tudja?
Diák marad az ember, amig él.
Leczkéjét a sirig tanulja,
Nehezebbet folyvást a réginél.