Annyira megszoktam kettesben, hogy már-már úgy érzem: csak félig vagyok.

Ha meg kellene fogalmaznom, miért szerettem őt, annyit mondhatnék csupán, hogy mert ő ő, én meg én vagyok.

A szerelem soha, semmit és senkit nem kérdez. Meglep, és kíméletlenül leteper, mint az elemi erő.

A barátság, amire gondolok, olyan egymásba illesztés, hogy elmosódnak még a varratok is, amivel összeöltötték.

Hatalmas és dicső remekművünk az, hogy helyes életet éljünk. Minden egyéb, a hatalom, a kincsek, a magasztos építmények, legfeljebb kellékek és színfalak lehetnek ebben az életben.

Mily bolondok vagyunk! "Semmittevéssel múlt el az élete" - mondjuk. Vagy: "Semmit sem csináltam ma." Semmit? Hiszen éltél! Ez nem csupán alapvető, de legdicsőbb foglalkozásod is.

Az írásdüh egy romlott kor tünete.

Könnyebb a költészetet mívelni, mint felfogni.

A lélek annyira sóvárog valami után, amire célként tekinthet, hogy ha nincs ilyen, önmagával fordul szembe, hatalmas, nem létező problémákat kreálva, csakhogy legyen valami, amin teljes erővel munkálkodhat.

A házassággal úgy vagyunk, mint a kalitkával: a kint levő madarak erőnek erejével be akarnak jutni, a már bennlevők meg ki akarnak szabadulni.

Mikor megkérdezik tőlem, miért utazom folyton, ezt válaszolom: - Azt tudom, mi elől menekülök. Csak azt nem tudom, mit keresek.