Földünk szikkasztja a bánat napja.
Az éjszaka könnye jéggé fagyva.
Álmodó hóra hull a holdsugár.
Csak az én tavaszom nem jön el soha már.

Mi más a jövő, ha nem titkok sorozata?

Egyszerű erkölcsöt vallunk magunkénak: tégy meg mindent, amihez kedved van, amíg nem okozol kárt, illetve nem bántasz meg vele valakit.

Mindenkinek joga van egy kis zugra a lelkében, ahová nincs belépés mások számára. Sok házasság éppen emiatt lazul fel. Az egyik fél teljesen birtokolni akarja a másikat, nem tűri, hogy a házastársának megmaradjon a saját egyénisége.

Kegyetlen dolognak találta, hogy Isten olyan szívet adott neki, amely nem alkalmazkodik a sors akaratához.

A boldogság legtöbbször ujjongó öröm, amely csaknem szétfeszíti az ember keblét, és ugyanolyan gyorsan elmúlik, mint ahogyan jött. Aztán ismét itt terem, és elhiteti velünk, hogy az élet csodálatos dolog. 

Szükségünk van valakire, egy fölöttünk álló erőre, ami eligazítja és rendben tartja a dolgainkat. Valakire, aki mellettünk áll, ha már mindenki elhagyott. A természeti erők túlságosan hatalmasak a földi halandók számára. Erre mi kitalálunk magunknak egy hatalmat, amelyhez fordulhatunk, ha szükségünk van rá. Én nem teszek különbséget hit és babona között. Úgy látom, a kettő egy és ugyanaz. Az egyikben szabad hinni, a másikban nem. Mert ha megteszed, máglyára küldenek téves tanaidért. Mégis be kell vallanom, hogy én is Istenhez fohászkodom, ha bajba kerülök. Én is úgy teszek, mint a megtévedt lelkek, akik a halálos ágyukon hirtelen megtérnek, hogy legalább megmaradjon számukra valami. Csakhogy az én hitem nem tart sokáig. Amint biztonságban érzem magam, ismét gúnyolni kezdem az eget. Hát ilyen ingatag a viszonyom a mi Urunkhoz.

A szerelem tulajdonképpen megfoghatatlan. De éppen ez a titokzatos valami nő, gyarapszik egyre bennem. Feledteti velem otthonomat, apámat, anyámat, elbódít, ha rád nézek és boldogsággal tölt el. Még az éhségről, a hidegről és betegségről is megfeledkezem. Azt hiszem, ez a szerelem.