Mi, emberi lények nem érjük fel ésszel, hogy milyen hatalmas is Isten. Kivételes agyat és érző, szerető szívet adott nekünk. Megáldott minket a szánkkal, hogy beszélni tudjunk és kifejezésre juttathassuk érzéseinket, szemet kaptunk tőle, hogy lássuk a színes és szép világot, van lábunk, hogy járhassuk az élet útját, kezünk, amivel magunkért dolgozhatunk, orrunk, amivel beszívhatjuk a finom illatokat, fülünk, hogy hallhassuk a szeretet szavát.

Csak akkor érti meg az ember, hogy milyen fontos a tanulás, amikor valaki elveszi tőle a tollát.

A toll és a szavak sokkal erősebbek lehetnek még a gépfegyvereknél, a tankoknál és a helikoptereknél is.

Ha szeretnél megoldani egy vitát vagy véget akarsz vetni egy konfliktusnak, a legelső dolog az igazmondás. Ha fáj a fejed, és az orvosnak gyomorfájásról panaszkodsz, hogyan tudna segíteni rajtad? Az igazat kell mondanod. Az igazság elűzi a félelmet.

Amikor beüt valami nagy katasztrófa vagy az életünk veszélyben forog, eszünkbe jutnak bűneink, hogy miként állunk Teremtőnk elé, és hogy vajon megbocsát-e nekünk. Isten azonban felruházott minket a felejtés képességével is, így amikor a tragédiának vége, a megszokott módon folytatjuk az életünket.

Ha valami jót szeretne tenni az ember, de rossz utat választ, attól az még rossz lesz. Ugyanez a helyzet, ha jó utat választunk, hogy valami rosszat tegyünk: attól az még rossz marad.

A kedvesség csak kedvességgel fizethető vissza, szavakkal nem: még a köszönömmel sem.