Az egyszerűség csak az átélt bonyolultságból születhet. Az egyszerűség évtizedek alatt születik. Aki nem volt összetett, komplikált, alaktalan, sokszögű, sokízű, az nem lehet egyszerű, csak együgyű.

A beszéd a legnagyobb csalás. Önmagunk és mások állandó megcsalása.

Folyvást rohanunk, soha meg nem állunk. Még arra sincs időnk néhanap, hogy a tenyerünkbe rejtsük arcunk, összeszedjük magunkat egy-egy percre és szembenézzünk a kérdéssel: mi végre tesszük? Napjaink vágtató tempója, felfokozott életritmusa feszült nyugtalansággal tölt el bennünket. De nem a fizikai fáradtság az igazi baj, hanem a lelki rendezetlenség. Már-már a belső megsemmisülés érzése. S ennek hiába ismerjük a diagnózisát, a gyógymódot nem tudjuk receptre felíratni. Az orvoslással mi szolgálhatunk egymásnak. Az ember az ember patikája.

Ha az ember külső és belső démonaitól - a háborúktól, a testi-lelki nyavalyáktól, az értelem terheitől - nem próbálna megszabadulni, saját halálos ítéletét írná alá.

A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről. A legszentebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása, megidézése, ritka szertartás, míves fohász. Valami, ami születésének pillanatában a halhatatlanságra tart igényt.

A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent.

Szerte e hazában mondom a verseket, és figyelem a közönséget: nem tudják, mit jelent "magyar", olyan értelemben, ahogyan Ady ejtette, ahogyan Petőfi lángolta, Balassi élte, Arany szenvedte, Bartók sikoltotta Kodállyal, Csontváry és Egry festették, ahogyan Kosztolányi féltette, Babits óvta, ahogyan Móricz simogatta. Nem tudják, nem értik, és félnek attól, ha feléjük tüzelem a szót, ahogyan Vörösmarty és Juhász szavait égetem, félnek attól, hogy ma nem "modern" úgy érteni, ahogyan értenék.