Minél tovább élünk, annál kevesebben maradnak körülöttünk, hogy kétségbe vonják az elbeszélésünket, és emlékeztessenek arra, hogy a mi életünk nem a mi életünk, hanem csak egy történet, amelyet az életünkről mondtunk el. Másoknak, de főleg magunknak.

Az eloszlás törvényszerűségei szerint a legtöbbünknek az a sorsa, hogy átlagosak legyünk.

Fogadsz egy kapcsolatra, megbukik, továbbállsz egy következő kapcsolatra, az is megbukik; lehet, hogy a veszteség nem a két negatív összege, hanem a tét sokszorosa. Legalábbis így érződik. Az élet nem csak összeadás és kivonás. Van, hogy a veszteség, a kudarc halmozódik, sokszorozódik.

Van objektív idő, és van szubjektív idő, olyasmi, amit az ember a csuklója belső oldalán hord, ahol a legjobban tapintható a pulzus.

Ha egy arc rácáfol a szavakra, az arcot kérdezzük. Elég egy hamis tekintet, egy elpirulás, egy arcizom elnyomhatatlan megrándulása, és már tudjuk. Rájövünk a képmutatásra vagy az álságos beszédre, és előttünk a meztelen igazság.

A lelkifurdalás szó szerint a lelket átfúró fájdalom: ezt éljük át, mikor ilyet érzünk.

A szerelem boldogsághoz vezet. Mindenki így gondolja, igaz? Valamikor, évekkel ezelőtt én is így gondoltam. Már nem. Meglepettnek látszik. Gondoljon csak bele. Gondolja végig a saját életét. A szerelem boldogsághoz vezet? Na ne.

De ha már mindenáron fel kell osztani az embereket szerelem dolgában, én a következőt javaslom: egyesek vannak olyan szerencsések vagy szerencsétlenek, hogy több embert szeretnek, egymás után vagy egymást átfedve, mások pedig vannak olyan szerencsések vagy szerencsétlenek, hogy egész életükben csak egyszer szerelmesek. Ha egyszer szerelmesek lesznek, történjék bármi is, az nem múlik el. Mert vannak, akik csak egyszer képesek rá.