Ebben a világban nem lehet élni, de nincs hová menni.

Nézzétek, a világ tele van hátizsákos vándorokkal, Dharma hobókkal, akik nem hajlandóak megfelelni az általános követelményeknek, akik nem hajlandóak fogyasztóvá válni, akik nem akarnak élni azzal a privilégiummal, hogy azért dolgozzanak, hogy fogyaszthassanak; akik nem vágynak olyan hülyeségekre, mint hűtőszekrény, tévékészülék, autó, legalábbis nem vágynak új, csillogó-villogó kocsikra; akik nem akarnak megvenni ilyen meg olyan hajolajat, dezodort, meg azt a sok szemetet, ami a megvásárlása után egy héttel így is, úgy is a kukában köt ki; akik börtönnek érzik a munka, a termelés, a fogyasztás, a munka, a termelés, a fogyasztás körforgását, ezt az egész rendszert.

Ha valaki nem hiszi el, hogy az, amit világnak nevezünk, valójában nem is létezik, jöjjön vissza egymillió év múlva, és állapítsa meg, kinek van igaza. És ha már itt tartunk: valójában mi az idő?

Nagy, gomolygó felhők úsznak odafönt. Az ilyesmiről mindig eszembe jut, hogy valójában egy nyomorult kis bolygón élünk.

A földön út vonul, és az út hossza az álma mindenkinek.

Bűntudatom van, hogy egyáltalán az emberi fajhoz tartozom.

Revelációkat akarok papírra vetni, és nem ostoba sztorikat írni, pusztán a pénzért. A lehető legmélyebben le akarok ásni a saját tudatalattimba, mert hiszem, ha ez sikerül, mindenki meg fogja érteni azt, amit mondok, hiszen ott legbelül minden ember egyforma.

Légy szerelmes a saját életedbe!