Egy vitában az a lehető leghitványabb fogás, ha az egyik fél a másik nyelvtani hibáiba köt bele.

Két ellenség lényegi dolgokban akár egyet is érthet.

Tizennyolc és huszonhárom az egész más, mint huszonegy és huszonhat. Az évek múltával a korkülönbségnek egyre kisebb a jelentősége.

Azok a folyók, amelyek adnak magukra, síkságon bontakoznak ki, mert a víz arra való, hogy vízszintesen legyen, és csak akkor igazán méltóságteljes, ha tökéletesen vízszintesen van. A Niagara-vízesés csak afféle vásári látványosság, mint a kézen járó ember.

Az ember szerencsétlen, fejlődésre kárhoztatott teremtés, aki a fejlődés során odáig jut, hogy a jó öreg Atyaistent is kémiai képletekkel akarja behelyettesíteni. A végén aztán a jó öreg Atyaisten megmérgesedik, mozdít vagy tizedmilliméternyit a bal kisujja hegyén, és az egész mindenség a levegőbe röpül.

Az emberek megpróbálják kijavítani a földrajzot, hegyeket lyuggatnak ki, folyókat terelnek új mederbe, abban a hiszemben, hogy ilyenformán a történelmet alakítják, de nem mennek messzire, mert egy szép napon úgyis minden összedől. A vizek elnyelik a hidakat, átszaggatják a gátakat, és döntik a bányákat; a házak, a paloták és a viskók összedőlnek, az omladékot benövi a fű, és minden a földdel lesz egyenlővé.

A történelmet nem az emberek csinálják, az emberek csak elszenvedik.

Egy folyót és egy utat nem lehet egy kalap alá venni, mert az út történelmi, a folyó meg földrajzi kategória.

Minden szavam színtiszta kitaláció, következésképp olyannyira valószínű, hogy számtalanszor előfordult már velem, hogy megírtam egy történetet, aztán pár hónap múlva viszontláttam a valóságban. Nincs ebben semmi különös, az egész csak gondolkodás kérdése: az ember elképzelte az időt, az évszakot, a divatot, és a lélektani pillanatot, aztán máris ki tudja kalkulálni, hogy a dolgok ilyen állása szerint X környezetben mely események fordulhatnak elő.