Talán meglepő, úgy érzem, közöttünk van egy halovány rokonság. Ön az egyik igen drága ital a bárszekrényben vagy az asztalon. A vendégek, a háziak szórakoztatását szolgálja. Akár én. Én vagyok az egyik vendég az ágyban, az egyik partner a hajnali teniszpartinál, az esti táncnál. Díszkíséret. Magam is dekoráció. Fontos, sokrétű föladattal szereplője ennek a torz komédiának.

Érthetetlen, bonyolult az élet. Fejtse már meg valaki.

Ez szép. Igen. Ez bizony filozófia. A bajt ne keressük, jön az magától. Kár, hogy nincs nálam ceruza. Majd vigyázok, míg hazaérek, el ne felejtsem.

Ne félj, kislányom, azt mondja, ne félj. Az élet lármás, de az emberek jók.

Ütni pontosan kell. Nem szabad vagdalkozni értelmetlenül. Csodálkozni is fölösleges. Hogy visszaütnek, nem az a csoda. Az az egyetlen természetes.

Egyszer egy nagy teremben jártam. Fehérek voltak a falak, az ágyak meg az emberek. Nagy volt a csönd, és lábujjhelyen jártam, hogy meg ne zavarjam. Az ablak előtt is volt ágy, oda leültem. Kint a kertben sárgultak a levelek, és a nyitott ablakon át láttam, hogy egy szellő beszökik. Körbefutott a termen, aztán megcsókolta az anyámat. Az ősz küldte be, a szememmel láttam. Akkor ő, mint most a tér, elhalványodott, és becsukta a szemét.